A gyerek helye

Jó-e, baj-e, kell-e, nem kell, szabad-e bölcsődébe tenni a gyereket. Ha igen, milyen: magán vagy állami, hány órára, mikortól, bent egyen-e, de hát otthon sem eszik, bent aludjon-e, de hát otthon is alig tudjuk elaltatni, mi van, ha beteg lesz, ha földre vágja magát, amint beérünk, ha egész nap csak utánunk sír, vagy katatón veri a fejét a falba, amíg el nem hozzuk. De hát még nem beszél! És persze: meddig kell az anyának a gyereke mellett lennie. Mindez kijelentő módban. Mert úgy egyértelműek az elvárások és a megvetések.

Mi bezzeg. Igen kell, méghozzá alig 17 hónaposan.

Van egy vicc. A politikailag inkorrekt változatban bizonyos vallású emberek szerepelnek, de akkor ez most legyen a pc verzió: Három ember beszélget arról, hogy mikor is kezdődik az igazi élet. Az első azt mondja, hogy akkor, amikor megfogan a gyerek. A második azt, hogy akkor, amikor megszületik, végül a harmadik azt, hogy akkor, amikor a kutya is meghalt és a gyerekek is kiröppentek.

Szóval igyekszünk visszatérni mi is az életbe. Meg mert jót tesz a közösség. Mert mindketten azt szeretnénk, ha a feleségem dolgozna a második gyerek előtt. Mert nem hiszünk abban, hogy egy anyának feltétlenül a gyereke mellett a helye 2-3 éves koráig. Abban viszont igen, hogy attól lesz jó egy gyereknek, ha közben a szüleinek is jó. Éppen ezért nem csak ringatóra, baba-mama klubba, babaúszásra, játszóházba járunk, hanem kávézókba, kiállításokra, sétálni, barátainkkal találkozni, olyan helyekre, ahol közben mi is jól érezzük magunkat. Nincsenek kötelező dolgok, sem pedig olyanok, amikkel garantáltan elrontunk/jól csinálunk valamit.

Már túl vagyunk egy kéthetes beszoktatáson, egy egyhetes betegség miatti kimaradáson és még anya – az intézményesüléssel a nevek is megszűnnek – sem volt itthon négy napig. A bölcsőde viszont bevált. Amikor otthagyjuk, nagyon sír, de pár perc alatt abbahagyja, amikor értemegyünk, kell egy jó 20 perc, mire feloldódik, de a kettő között nagyon jól van. Jól eszik, olyanokat is, amikről még csak nem is hallottunk, jól játszik, jól kommunikálja az igényeit, pontosan tudja, mi, hol van, jól alszik (többet, mint itthon) és nem sírva kel, nem veri fejét a falba, nem bömböl egész nap utánunk, nem vágja magát a földre. Működik.

Mert azok a kialakult játszmák, amik itthon sok mindent megnehezítenek, ott nincsenek. Ott tiszta lapok vannak. A szabályok nem a hónapok során alakultak ki, hanem előre le vannak fektetve, a határok előre ki vannak jelölve. Persze biztos lesznek majd bent is nehézségek, de egyelőre minden jól megy.

Mert nincsenek objektív jóságok, tökéletességek. Alapvetően az működik jól, ami közben a szülők is jól érzik magukat. Még ha eleinte szar is a gyereknek, egy idő után jó lesz neki. Csak ki kell tartani. És ez még messze nem abúzus. Ez csak következetesség.

Bármikor fel lehet rúgni az ország normáit. Hollandiában, ha kórházban szülsz, három óra után hazaküldenek. Franciaországban, a  3 hónapos gyerekedet már viheted bölcsődébe. Persze, ott van részmunkaidős munkalehetőség. Mégis. Azok a gyerekek is felnőnek valahogy. Az ország normái meghatározzák a szülők normáit. Magyarországon 3 évig lehet valamelyik szülő otthon. És mivel ez jó régóta így van, ezért azt is gondolják sokan, hogy ez másképp káros. Az, hogy ezalatt az idő alatt az anya, vagy az apa kiesik a munka rutinjából, a munkaerőpiacról, esetleg elavul a tudása, az nem számít. És azt se hiheti senki se komolyan, hogy Franciaország gyerekeinél Magyarország gyerekei egészségesebbek, jobban kötődnek szüleikhez. Mert akkor azt is hinnünk kellene, hogy az afrikai törzsi gyerekek, akik életük első részét az anyjukra kötözve élik le a legboldogabbak és azok az albán falusi gyerekek, akiket életük első évét lekötözve élik, a legboldogtalanabbak. Azt hiszem, vannak más összetevők is.