Jó-e, baj-e, kell-e, nem kell, szabad-e bölcsődébe tenni a gyereket. Ha igen, milyen: magán vagy állami, hány órára, mikortól, bent egyen-e, de hát otthon sem eszik, bent aludjon-e, de hát otthon is alig tudjuk elaltatni, mi van, ha beteg lesz, ha földre vágja magát, amint beérünk, ha egész nap csak utánunk sír, vagy katatón veri a fejét a falba, amíg el nem hozzuk. De hát még nem beszél! És persze: meddig kell az anyának a gyereke mellett lennie. Mindez kijelentő módban. Mert úgy egyértelműek az elvárások és a megvetések.
Mi
bezzeg. Igen kell, méghozzá alig 17 hónaposan.
Van egy vicc. A politikailag inkorrekt változatban bizonyos vallású emberek szerepelnek, de akkor ez most legyen a pc verzió: Három ember beszélget arról, hogy mikor is kezdődik az igazi élet. Az első azt mondja, hogy akkor, amikor megfogan a gyerek. A második azt, hogy akkor, amikor megszületik, végül a harmadik azt, hogy akkor, amikor a kutya is meghalt és a gyerekek is kiröppentek.
Szóval igyekszünk visszatérni mi is az életbe. Meg mert jót
tesz a közösség. Mert mindketten azt szeretnénk, ha a feleségem dolgozna a
második gyerek előtt. Mert nem hiszünk abban, hogy egy anyának feltétlenül a
gyereke mellett a helye 2-3 éves koráig. Abban viszont igen, hogy attól lesz jó
egy gyereknek, ha közben a szüleinek is jó. Éppen ezért nem csak ringatóra,
baba-mama klubba, babaúszásra, játszóházba járunk, hanem kávézókba,
kiállításokra, sétálni, barátainkkal találkozni, olyan helyekre, ahol közben mi
is jól érezzük magunkat. Nincsenek kötelező dolgok, sem pedig olyanok, amikkel
garantáltan elrontunk/jól csinálunk valamit.
Már túl
vagyunk egy kéthetes beszoktatáson, egy egyhetes betegség miatti kimaradáson és
még anya – az intézményesüléssel a nevek is megszűnnek – sem volt itthon négy
napig. A bölcsőde viszont bevált. Amikor otthagyjuk, nagyon sír, de pár perc
alatt abbahagyja, amikor értemegyünk, kell egy jó 20 perc, mire feloldódik, de
a kettő között nagyon jól van. Jól eszik, olyanokat is, amikről még csak nem is
hallottunk, jól játszik, jól kommunikálja az igényeit, pontosan tudja, mi, hol
van, jól alszik (többet, mint itthon) és nem sírva kel, nem veri fejét a falba,
nem bömböl egész nap utánunk, nem vágja magát a földre. Működik.
Mert
azok a kialakult játszmák, amik itthon sok mindent megnehezítenek, ott
nincsenek. Ott tiszta lapok vannak. A szabályok nem a hónapok során alakultak
ki, hanem előre le vannak fektetve, a határok előre ki vannak jelölve. Persze
biztos lesznek majd bent is nehézségek, de egyelőre minden jól megy.
Mert
nincsenek objektív jóságok, tökéletességek. Alapvetően az működik jól, ami
közben a szülők is jól érzik magukat. Még ha eleinte szar is a gyereknek, egy
idő után jó lesz neki. Csak ki kell tartani. És ez még messze nem abúzus. Ez
csak következetesség.
Bármikor
fel lehet rúgni az ország normáit. Hollandiában, ha kórházban szülsz, három óra
után hazaküldenek. Franciaországban, a
3 hónapos gyerekedet már viheted bölcsődébe. Persze, ott van
részmunkaidős munkalehetőség. Mégis. Azok a gyerekek is felnőnek valahogy. Az
ország normái meghatározzák a szülők normáit. Magyarországon 3 évig lehet
valamelyik szülő otthon. És mivel ez jó régóta így van, ezért azt is gondolják
sokan, hogy ez másképp káros. Az, hogy ezalatt az idő alatt az anya, vagy az
apa kiesik a munka rutinjából, a munkaerőpiacról, esetleg elavul a tudása, az
nem számít. És azt se hiheti senki se komolyan, hogy Franciaország gyerekeinél
Magyarország gyerekei egészségesebbek, jobban kötődnek szüleikhez. Mert akkor
azt is hinnünk kellene, hogy az afrikai törzsi gyerekek, akik életük első
részét az anyjukra kötözve élik le a legboldogabbak és azok az albán falusi
gyerekek, akiket életük első évét lekötözve élik, a legboldogtalanabbak. Azt
hiszem, vannak más összetevők is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése