>

2012. október 25., csütörtök

Family frost


Meglepően sokáig azt hittem, hogy nem ismer még meg a fiam. Persze valójában tudtam, hogy ez nem így van, csak éppen mindenki mástól is annyira boldog volt, hogy néha elbizonytalanodtam. Most már persze jó ideje egyértelmű, hogy tudja, ki vagyok, már ki is mondja, hogy apu, illetve inkább azt, hogy áphuuuuuu (és sokszor minden más férfi is én vagyok). De felismeri a többi rokonát is, unokatestvéreit (pedig igazán sok van neki), barátainkat. Felismeri a nagyszüleit is.

Amikor gyerek voltam, nagyon sokáig büszke voltam arra, hogy nekem hat nagyszülőm van, összeváltak, mondtam mindig. Az apukám szülei együtt voltak, illetve együtt vannak még ma is, az anyukám szülei viszont elváltak és mindkettejüknek lett új kapcsolata. A mostohanagypapámmal annak ellenére megmaradt a kapcsolatunk, hogy a nagymamám már rég nem él. A fiamnak nincs hat nagyszülője, csak három. A feleségem szülei élnek, együtt is vannak, de az én apukám bő hét éve meghalt. Mikortól mondjam neki? Mikor vigyem ki a temetőbe? Ott játszhat a virágokkal? Mikor mutassak neki fényképeket? Sírhatok? Mennyire kell ezt az egészet tudatosan csinálni, lehet egyáltalán?

A korábbi bejegyzések sugalmazó kérdéseivel ellentétben ezek valódi kérdések, amikre nincsenek kész válaszaim. A halál érthetetlen dolog, nincs mit elfogadni rajta, megszokni lehet csak. Vannak a gyászfolyamtnak jól azonosítható fokai, meg vannak az évekkel később még feltörő mélypontok, amikről nem írnak a pszichológia könyvek. Nagyjából persze megszoktam már, hogy nem él az apukám, a fiam pedig nem is ismerhette. Hiányozni éppen ezért nem fog neki soha, de a hiánya fel fog tűnni.


Rám mindig azt mondták, hogy az apukám karikatúrája vagyok. Pár napja a fiam egyik pillantásában viszontláttam az apámét. Megható és hátborzongató volt egyben.

Nincs szerintem Budapesten két olyan család, ami ilyen közel van egymáshoz, mint az enyém és a feleségemé. A nagyszüleink egy egyetemre jártak, ismerték is egymást, a nagymamám abban a körzetben volt gyerekorvos, ahol a feleségem nagymamája tanár, ők is ismerték egymást. Az anyukám látta egy filmben az anyósomat, miatta lett kamaszként hasonló frizurája, gyerekkori lakásunkhoz közel nött fel az apósom, nővéremet csecsemőként csodálta, apukámról, amikor összejöttünk a feleségemmel, két dolgot mondott: a legkedvesebb ember, aki a legtöbb Munkást szívta. De nem csak ezek miatt, alapvetően nagyon jól kijön mindenki mindenkivel.

És még így is vannak néha konfliktusok. Persze ezeket főleg egymással beszéljük meg. Nem véresek, nem komolyak, kisebb feszültségek, nézeteltérések, szereptévesztések. Persze senki sem tehet róla, de az apukám halála miatt van egy érezhető anyagi és rendelkezésre állási asszimmetria a két család között. Óhatatlanok az apró méricskélések, nehéz belőni az optimális vertikális és horizontális távolságot.

De hát ha ez is menne, akkor az meg már giccses lenne.


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.