Táplálkozástan II.

A szoptatás, az etetés, a hordozás, a bölcsődébe járatás, sőt, az egész gyereknevelés kicsit olyan, mint a Buzi-e vagy?! című szám. Ritkán szoptatsz, buzi-e vagy?! Kifelé hordozol, buzi-e vagy?! Hagyod a gyereked sírni, buzi-e vagy?! Babakocsit használsz, buzi-e vagy?! Béna a töréstesztje az autósülésednek, buzi-e vagy?! Lányos cuccod adsz a fiadra, buzi-e vagy?! Megemeled a karjánál fogva, buzi-e vagy?! Gyulladt szemet langyos vízzel kimosod, ahelyett, hogy anyatejet csepegtetnél rá, buzi-e vagy?! Bodyt a harisnya alatt patentolod, buzi-e vagy?! Elfelejted kifordítani a pelenka fodrait, buzi-e vagy?!

Ha egy dolgot nem úgy csinálsz, ahogy kell, akkor biztos rögtön minden mást is rosszul csinálsz. Közben meg annyi módon lehet elrontani egy gyereket!

És akkor e poszt szempontjából a releváns kérdés és felkiáltás egyben: tápszert adsz az anyatej mellé, buzi-e vagy?! Oké, ha nincs tejed, akkor megmenekültél. De ha azért adsz tápszert a tej mellé, hogy jobban aludjon, hogy az anya szabadabb legyen, kevésbé legyen igény bevéve a melle, akkor rossz  anya vagy! Hogy mersz magadra is gondolni?! Buzi-e vagy?! Az meg kit érdekel, hogy így az apa is részt tud venni az etetésben?

Bár nem bántam, hogy a fiam az első bő öt hónapban csak anyatejet kapott, de nagyon hiányzott, hogy eleinte egy jelentős funkciót, tudom, önhibámon kívül, de nem tudtam betölteni. Akárhogy is volt, ha éhes volt a fiam, akkor a feleségemre voltunk mindannyian utalva. Ez pedig mindhármunknak rossz volt, olyan dolgokat épített belénk, amik még most is éreztetik hatásukat, de erről majd egy következő bejegyzésben (gyűlnek a témák). 

A fiam úgy nagyjából mindent eszik, igen nagy mennyiségben.

De csak azért, mert mindent adunk neki. Igyekeztünk persze betartani a mindenfelé olvasott mérföldköveket, még ha nem is minddel értettünk/értünk egyet: tojásfehérje, tojássárgája, tej, túró, tejföl, joghurt, sajt, olajos magvak, méz, citrusfélék (biztos a szicíliai gyerekeknek is tiltott), nyers hal (egyébként sem eszünk nyers halat, de gondolom, Japánban ebben lehet lazábbnak lenni), édesség, eper, málna, liszt, és még biztos, nagyon hosszú lehetne a sor, már csak a kényszeresség mértéke szab neki határt. Itt én igen hamar feladtam, és rútul a feleségemre bíztam, aki az alapvető szabályokat betartotta anélkül, hogy a túlzásnak akár csak a nyomába ért volna.

És itt is szerencsések vagyunk, mert a fiunk tényleg mindent eszik, egyelőre úgy tűnik, sem liszt-, sem pedig tejérzékeny, ami azért nagy könnyebbség. Anyagilag, érzelmileg és technikailag is. Azt eszi, amit mi.

Nem eszik viszont kölesgolyót, bulátát, nincsen folyamatosan a kezében sem cumi, sem csőrőspohár. Persze sokkal könnyebb lenne néha betömni valamivel a száját, így viszont, hogy lemondunk a pótevés kínálta remek lehetőségekről, a kreativitásunk egyéb szintjeit kell kiaknázni. Beszélni kell azzal a gyerekkel, le kell kötni játékkal, látvánnyal, ad abszurdum, bár ez tényleg nem egyszerű, el kell neki magyarázni, hogy most nincs kaja. Persze nekünk sem makulátlan a kocsiülés, ropog a fenék alatt a sok morzsa, kétszer még bulátát is vettünk, de egyrészt én zabáltam fel a nagy részét, másrészt teljesen függővé tette a fiamat (én igyekeztem magam türtőztetni), viszont egyáltalán nem csillapította az éhségünket. És mivel addigra a fiunk már megtanulta, hogy mire való az evés, ezért a bulátától is azt várta, hogy jól lakjon. Hiába. Boltban kifli, egyébként meg gyümölcs, ha éhes.

Este hétkor aztán, ami egy ideje a viszonylag mereven tartott vacsoraidő, rendre kiborul, ha nem kap azonnal enni. Pavlovi reflex ez, amit tetéz a szembetemplom kitartó harangozása. (Reggel is, hétvégén is, ha valamilyen csoda folytán alszunk, akkor is. Néha meglepően random időpontokban is, volt, hogy fel akartam hívni a parókiát, volt, hogy aláírásgyűjtést terveztem.) Ügyességét egyébként sok állat megirigyelné, három különböző étel közül is ki tudja köpni azt a két típust, amit épp nem akar megenni. De aztán azt is megeszi, csak jól kell adagolni, illetve jó könyveket kell elé pakolni.

Igazából szélsőségesen radikálisak vagyunk, terrorban tartjuk gyermekünket, aki az evéstől annyira frusztrálttá válik, hogy örömében és röhögőgörcsében majdnem kiesik az etetőszékből, táncol, felváltva tolja felénk az arcát, hogy puszilgassuk.