Privát szféra

Azt hallottam, hogy egyszer azt mondta az Esterházy, hogy egy gyerek mellett még minden marad a régiben, kettő mellett már nehezebben oldható meg, hárommal már pláne, négynél már nem is gondolsz rá.

Mi egynél járunk, és azt hiszem, kettő fölé már nem is nagyon akarunk menni, de már most azt érezzük, hogy nagyon észnél kell lennünk ahhoz, hogy meglegyen a privát szféránk és persze tudjunk elég időt kettesben is tölteni.

A helyzet az, hogy el voltunk kényeztetve.

A feleségem eddig phd-zett, mindig dolgozott mellette, de sosem teljes állásban, no meg a fiunk születésétől kezdve másfél éven keresztül gyesen-gyeden volt. Én meg éltem a pedagógus munkakörben dolgozók boldog életét, heti 21 ledolgozandó óra, a maradék felkészülés, miszerint szakvélemények kiállítása, hőbörgés, felkészülés, hőbörgés, téli szünet, tavaszi szünet, nyári szünet, őszi szünet, 46 nap szabadság. Sőt, volt egy remek, de sajnos csak fél évig élő rendelet, amely szerint az intézmény vezetőjének és vezetőhelyettesének plusz szabadságok járnak. Én az utóbbi voltam, volt tehát egy olyan félévem, amikor évi 52 nap szabadságban gondolkodhattam, erre jött még rá a két apanap, no meg a szülés utáni öt nap, alig dolgoztam.

Aztán először lemondtam a vezetőhelyettességről, azzal rögtön megugrott a rendelési időm és lecsökkent a fizetésem, aztán egy hónapja megszüntettem a közalkalmazotti jogviszonyomat is, mert új munkát találtam, amivel átmenet nélkül megfeleződött a szabadságom és megduplázódott a munkaóráim száma. No meg a fizetésem is megemelkedett, de ez most mellékes.

Most úgy néznek ki a napjaink, hogy alig látjuk egymást, alig tudunk beszélni, alig tudunk egymásról valamit. Fél9-re járok dolgozni, és ugyan csak ötig kell bent lennem, pénteken meg fél háromig, túlóra nincs, szóval panaszra sincs ok, de mégis. Fél hatra érek haza, bő óránk van még az esti rutin megkezdése előtt. Az pont arra elég, hogy a bölcsiből hazajövő és egyfolytában engem emlegető fiam, mire hazaérek, már inkább elutasítson. Szerencsére pár percnyi flörtölés után már újra áphúúúúúú, szóval visszatér őkegyelme gigacukisága.

(Ezt a pszichológia bizonytalan kötődésnek hívja, amivel én persze (ex)pszichológusként és apaként nem értek egyet. Mert tök jó kis vizsgálatra alapozza az Ainsworth az eredményeit, de a három kategória egyszerűen túl kevés és túl merev, de főleg túl rosszfej anyai (!) mintákat pakol mellé.)

De közben meg ez a viselkedése tök érthető is, hiszen egész nyáron nem dolgoztam, végig hármasban voltunk, aztán jött a szeptember, a feleségem elkezdett dolgozni, én folytattam, a fiunk bölcsis lett, aztán novembertől mindezt azzal tetéztem, hogy fele annyit érek rá.

És ez még csak a fiam irányába történő változás. Ugyanez igaz a feleségem félé is. Őt is sokkal kevesebbet látom (a fiam sokkal biztosabban kötődik hozzá (ha mégis hiszünk Ainsworthnek), neki például majdnem mindig örül, ha viszontlátja), alig-alig tudunk beszélni, az anyukám elhúzott három hónapra New Yorkba - anyu! semmi szemrehányás -, szóval most csak a feleségem szüleire támaszkodhatunk, ami a kettesben töltött esték számát is erősen lecsökkenti.

Ja, és mivel estére rendszeresen hullafáradtak vagyunk - az alvásban nem sok előrelépés tapasztalható -,  ezért még egy-egy mozit vagy színházat még kibírunk, de hatalmas bulizásokat már nem tudunk csapni.

És mikor találkozom a barátaimmal? Nincs sok, de akkor is. És mikor intézünk ügyeket, van pár javítanivaló a lakásban, mikor tanulok meg gitározni, mikor sportolok?

Ha a Beatles szerint nyolc napból áll egy hét, akkor valamelyik együttes igazán kitalálhatná már a napi 26-7 órát.

Szóval hiába tesszük ki a behajtani tilos táblát, ha mi se mehetünk be az utca másik oldaláról.

Mitagadás, nehéz dolog a felnőttek élete. Csak a sajtkészítők boldogok!