Vagy, hogy egy kis poszt-Beatlest is beemeljek: Band on the run.
Szóval a család egy együttes.
Ami az esetek túlnyomó többségében egy nőből, egy férfiból, jelen esetben minimum egy gyerekből, no meg persze csomó rokonból, barátokból, játszótéri pajtikból, bölcsődetársakból, körzeti orvosból, bolti eladókból, blablabla áll.
De valahogy az együttes, amikor valami para van, feloszlik, vagy ha nem is oszlik fel, a szülők rettenetesen elmagányosodnak. Kettesben is, egyedül is.
Rögtön a szavamba vágok: nincs para. Eddig elég szerencsések vagyunk: egy tüdőgyulladás, két kötőhártya-gyulladás, néhány takony, egy-két hányás (az egyiknél megtapasztaltuk, hogy milyen menő a tel-avivi kórház) és egy áll felrepedés. És mi is csak nagyon ritkán engedtük el magunkat.
De amikor mégis para van, akkor hirtelen tökegyedül vagy. Mert lehet tanácsokat adni, segíteni, de a döntést te hozod. Vagy ti. Feloszlik az együttes. Kegyetlen orrszívás, hisztérikus szemcseppentés, anális lázmérés, orális lázcsillapítás. Te csinálod, te kínzod a gyereked azért, hogy jobb legyen. Ezt persze ő nem érti a szűk 21 20 hónapjával, az úgynevezett késleltetés pszichológiai elsajátítása még hosszú évek kemény munkája. Addig marad a tortúra.
És ezek még csak az apróságok. De én már ennyitől is kivagyok. Kifelé, a fiam és a feleségem felé erős vagyok, összeszedem magam és a megoldásra koncentrálok. De belül reszketek, sírok. Folyamatos a para. A fiam én vagyok. A fiam mi vagyunk. Egyszerűen nem lehet semmi baja.
De persze nem vagyok naiv. Simán lehet nagy baj is, simán ismerünk olyan családokat, vagy tudunk olyan családokról, ahol igazán nagy a baj. El sem tudom képzelni, mit érezhetnek például annak a kisfiúnak a szülei, akit, ha minden jól megy, Franciaországban fognak megműteni, olyan súlyos a betegsége. Aki volt már a Mokkában, a Fókuszban, saját Facebook-oldala van, több bolt, vendéglátó-hely (amiből az egyik még jótékonysági koncertet is tartott) és még több család komoly anyagi hozzájárulásával, igyekeznek egy párizsis kórház műtőasztala felé. Ott aztán hatalmasra duzzadt az együttes és mégis: az lehet az igazi magányosság.
A mindennapok magánya végigkísérni a saját gyerekedet a szenvedéseiben. Végignézni a kínjait.
És ez még egy olyan család, amely istenien ki tudja használni a kapcsolati tőkéjét.
Szó sincs persze arról, hogy bárkiben is bűntudatot akarnék kelteni, én is, mi is pont így tennénk.
De mi van azokkal a családokkal, akiknek nincs ekkora szociális háttere? Akiket hasonló esetben be sem engednek a Mikába? Akiknek esélye se lenne arra, hogy a Briós eladott croissant-jaiból akár csak egy forintot is kapjanak? Akik talán azt sem tudják, hogy mi az a croissant.
Az talán már nem is magány.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése