A kötődésről

Minden kultúrafüggő. És minden csak konstrukció.

Nincsenek tehát objektívan jó és rossz dolgok.

Így van ez a gyerekneveléssel, illetve a körülötte adódó hercehurcával is.

Merthogy minden kultúra kialakítja a saját ember- és gyerekképét. Minden kultúra választ ad az olyan kérdésekre, hogy mikor kell gyereket vállalni, kinek kell és meddig otthon maradnia, meddig kell szoptatni, mikor lehet újra és hány gyereket kell szülni, mitől leszel jó apa és jó anya, hogyan kell a gyerekedet nevelni, ilyenek. És hát az is van - ez már politika, illetve történelem -, hogy Magyarországon 1967-ben bevezették a gyest, ami rögtön a gyerek 2,5 éves koráig járt. Ma már ez kicsit differenciáltabb, mert van tgyás, gyes, gyed, de a lényeg, hogy három éves korig valaki otthon lehet a gyerekkel, fizetik.

És hát ez a lehetőség az évtizedek alatt szépen beépült az emberek tudatába és ma már csak kevesen élik meg lehetőségként, sokkal inkább - megfordítva ezzel az eredeti kauzalitási irányt - valami olyannak, amit illik, vagy kell. Így aztán a magyarországi gyes-helyzet remekül példázza azt, hogy a politika hogyan alakítja (ki) a szülők nevelési attitűdjeit.

Ennek bizonyítékaként melegen ajánlom az alábbi tanulmányt, annak is a 14-18. oldalát, ahol nagyjából arról van szó, hogy a magyarok nagy százaléka meglepően konzervatív attitűdöket vall az anyasággal kapcsolatban: otthon kell maradni, a gyerekszülés és -nevelés az igazi önmegvalósítás, a férfi dolgozzon, stb.

Az olyan országokban, feltehetően mások lennének az eredmények, ahol a szülést követő 16 hétben jár csak támogatás (Franciaország). Merje bárki is azt mondani, hogy ott rosszabb fej gyerekek nevelkednek, rosszabbak a szülő-gyerek kapcsolatok! Nem mellesleg Franciaországban a megszületett gyerekek száma majdnem eléri a reprodukciós szintet.

Régebben, az európai kultúrkörben a gyerekről azt gondolták, hogy ők ugyanolyanok, mint a felnőttek, csak éppen kisebbek. Ma már tudják, tudjuk, hogy ez nem igaz, de közben meg egyre több kutatás azt igazolja, hogy nagyon is sokat tudnak a gyerekek, sőt, már a csecsemők is, nem is beszélve a magzatokról. Szerintem a legokosabbak a kis spermák.

Az első pár év rettenetesen fontos egy gyerek fejlődésében, érzelmileg, fizikailag, pszichológiailag, szociálisan, finommotorikailag, mindenhogy. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy milyen fontosak azok a kötődési minták, amiket egy kisbaba elsajátít akár már az első pár napban, hétben, hónapban.

De mindennek nem sok köze van ahhoz, amit kötődő nevelésnek hívnak. Erről majd a következő posztban.

Most arról, hogy mit mond a tudomány.

A fejlődéspszichológia a kötődést szoros összefüggésbe hozza a mozgással. Ez persze elsőre inkább hangzik hülyeségnek, mint nem, mert kb annyi értelme van, mint annak, hogy a bolha megsüketül, ha minden lábát kitépjük. Nincs láb, nincs csoki. De közben azt meg látom a saját fiamon is, hogy mennyire együtt jár a mozgás-, az emlékezet- és az érzelemfejlődés. Szóval a csecsemő szagról, hangról azért elég hamar felismeri a szüleit (elsődleges gondozóit), jóval a mászás előtt, de a szülők hiánya/újra felbukkanása valójában tényleg csak a mászás körül kezd el jelentőséggel bírni. (Kivétel a mozgásukban korlátozottak, kötődés persze náluk is kialakul.) Nem véletlen, hogy szeparációs szorongás másik neve nyolchónaposok szorongása.

Akit bővebben is érdekel a téma (nem a kötődő nevelés, hanem a kötődés, tehát a tudomány), az olvasson Sigmund Freudot (szeretlek, ha adsz enni), Erik Eriksont (szeretlek, ha tuti segítesz), John Bowlbyt (szeretlek, ha mindig mögöttem vagy), Harry Harlow-t (szeretlek, ha adsz enni, még jobban, ha szőrős is vagy) és Mary Ainsworth-t, akiről röviden már írtam egy korábbi bejegyzésben, most egy kicsit hosszabban.

Idegen helyzet vizsgálatában azt nézte meg, hogy hogyan reagál az egyéves középosztálybeli észak-amerikai gyerek az anya, illetve egy idegen ember eltűnésére és visszatérésére, megjelenésére és eltűnésére.

Íme.
(Érdemes figyelni a narrátor csöppet távolságtartó szóhasználatára is. (Bontsd ki, mondta az anyukámnak/menyének a gyerekorvos nagymamám, mielőtt megvizsgált bő 30 éve.))

És akkor ebből Ainsworth meg is mondta a tutit:

Háromféle kötődés van, osztjónapot.

Biztonságos, szorongó/elkerülő és szorongó/ellenálló.

Persze minden szülő azt szeretné, ha gyereke az első csoportba tartozna, a szerencsés 65% tapsikolhat  is örömében, de azért nekik sem rózsás az életük. Az ő gyerekük kiakad, ha nincs ott az anya, ez még rendben is van, de rajta kívül más nem is tudja megvigasztalni őt. 23%-nyi hálátlan gyereket bárki megvigasztalhatja, de az is lehet, hogy ki se akad, amikor kimegy az anyja. Amikor meg visszajön, le se szarja. És akkor ott van 12%-nyi ellenálló, akik akkor is szoronganak, ha ott az anyjuk, kiakadnak, ha kimegy és nem is nyugszanak meg, amikor visszajön. Mindannyian nyújtózkodnak, hogy felvegyék őket, de persze hálátlanok ők is: azonnal le akarnak mászni.

Remek, matekba kijön, de a valóság mégis összetettebb, volt ugyanis pár egyéniség, a rendezetlenek. Ők a vizsgálat során összevissza produkáltak mindenféle tünetet, ahelyett, hogy kategorizálhatóan viselkedtek volna, ahogy Ainsworth kérte. Nekik volt igazuk. It ain't worth it.

Persze lehetne azt gondolni, hogy minden azon múlik, hogy mennyire figyeltek a szülők a gyerek szükségleteire, de sajnos nem találtak szignifikáns összefüggést a szülők érzékenysége és a gyerek kötődése között. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs, hanem azt, hogy ok-okozatról nem annyira lehet beszélni.

Sokkal inkább valamiféle szülő-gyerek illeszkedés a lényeg, az meg már megint kulturálisan beágyazott, hogy ez az illeszkedés milyen szülői mintát hordoz magában. Az összehasonlító vizsgálatok is ezt támasztották alá, minden kultúrában mások lettek az eredeti ainsworth-i arányok.

Azt azért egy kicsit problematikusnak érzem, hogy a vizsgálatot - bár sokszor megismételték - sosem végezték el kétszer, háromszor, n-szer egymás után, különböző napszakokban ugyanazzal a gyerekkel. Gondolom, nem a fiam a kivétel, aki a szűk 21 hónapja alatt került volna már mindhárom, sőt, mind a négy kategóriába. Merthogy egyikünk sem robot. Rossz szülőként naná, hogy nem vagyok képes arra, hogy ugyanúgy reagáljak ugyanazokra a dolgokra, pláne nem egészen különbözőekre. Ettől még ő nem lesz sem elkerülő, sem ellenálló. Néha rohan hozzám a bölcsiben, amikor megjelenek az ajtóban, néha röhögőgörcsök közepette bólogat, hogy mégpuszi, néha meg eltol magától és dobálja azokat a könyveket, amikért máskor rajong.

És így van ezzel az olyan gyerek is, akit hordoznak, az olyan is, akit tápszereznek, az olyan is, akit hagynak sírni, meg az olyan is, akit egyből felkapnak.