... és beszéld el fiadnak...

Egész gyerekkoromban csak néztem a könyvespolcunk falán ezt a könyvet, valami nagyon megfogott a címlapjában, de valamiért sosem nyitottam ki, így azt sem tudtam pontosan, hogy miről szól. De beleégte magát az emlékezetembe, a lényeget pedig anélkül is értem, hogy kinyitnám.

Már régen nem lakom otthon, viszont - mivel korábban is felmerült csomó kérdésem azzal kapcsolatban, hogy az apukámat, aki majdnem nyolc éve nem él már, hogyan tematizáljam, hogyan beszéljem el fiamnak - érdemesnek tűnt kinyitni. Hogy beszélhessek neki a nagypapájáról, származásáról, annak fontosságáról, tartalmáról. Az előbbi érzelmileg, utóbbi azért jelent nehézséget, mert sokszor én sem tudom, éppen ezért (és mert ez még kevésbé érthető, mint a nem élő nagypapája) erről ritkábban is esik szó, de azért néha ez is előkerül.

Nem olyan bonyolult a dolog, ezt hívják szocializációnak. Ami az apukám esetében leginkább a fényképnézegetéssel egyenlő. Nincsenek ugyan szépen, kényszeresen albumokba pakolva, címmel, dátummal ellátva, és a falat sem borítják míves keretekben képek, de azért elég könnyen hozzájuk lehet jutni, csak ki kell borítani egy dobozt, amiben ömlesztve benne van minden a kettőnk közös és régebbi életéből. Így aztán képről ismer minden exosztálytársat, exbarátot, exbarátnőt, exrokont. Jó kis nosztalgiatrip magyarázni a képeken, hogy ki kicsoda. A fiam, meg mint egy levéltári előadó, óvatosan a hüvelyk- és a mutatóujja közé csippenti a képet és megerősítésképpen kimondja a nevet, amit éppen hallott.

Ennek köszönhetően bárkit, bármilyen életkorában felismer függetlenül attól, hogy látta-e valaha, fekete-fehér-e a kép vagy színes, hurkás csecsemő volt-e az illető, vékony fiatal, vagy már újrahurkás, őszkopasz. Az egyetlen, amit kever, az az ő tavaly és az én 30 évvel ezelőtti nyáron készült képem. Nem igazán érti, hogy az utóbbin miért nem ő van. És hát ezek között a képek között vannak az apukámról készültek is, nem tabusítunk, felismeri őt is, tudja a nevét, tudja, hogy ő a másik nagypapája.

Többek között ezért úgy döntöttem, hogy vasárnap kimegyek vele a temetőbe. Egyébként nem vagyok az a temetőbe járó típus, halottak napján sem járunk temetőbe, nem szoktam "meglátogatni" az apukámat, nem beszélek hozzá, nem jut eszembe a halálának évfordulóján, többek között azért sem, mert nem is tudom napra pontosan, hogy mikor halt meg, azt hiszem, a születésnapjai körül inkább eszembe szokott jutni, de akkor is inkább csak azért, mert a rokonaim eszembe juttatják. Talán hárítás, talán nem, de én nem ezt a részét tartom fontosnak az emlékezésnek.

Legutóbb talán valamikor későtavasszal lehettem utoljára, most lett újra kedvem hozzá. Pontosan arra a hangulatra vágytam, ami egy ilyen út alkalmával a hatalmába szokott keríteni. Unortodox erre vágyni, de valahogy a gyász már csak ilyen. Megvan az a szám, amit akkor szeretek hallgatni, amikor a sírhoz érek, tudom, milyen hangulatra vágyom ott, és azt is tudom, hogy milyen lesz a hangulatom, amikor kijövök.

Viszont - jó önző cucc ez, de hát a gyász már csak ilyen - a családommal nem tudok kimenni. Mindenkinek mást jelent ez az egész, főleg azért, mert a fia csak én voltam, a lánya csak a nővérem, a felesége csak az anyukám, nem folytatom. Szóval ha az ember valaki mással megy ki, akkor pont az nem fog összejönni, amiért mégis jó tud egy ilyen rettenet lenni: a katarzis, a megkönnyebbülés, a fellélegzés nem lesz meg. Nekem a gyász már csak ilyen magányos dolog.

Kivéve vasárnap. Akkor ketten toltuk. És függetlenül attól, hogy a fiam mennyit értett az egészből, nekem nagyon fontos volt, hogy ott volt velem és hát továbbra is, ez egy önző cucc. Szóval kocsiba be, cd-t be, sírokhoz ki, kocsiból ki, és akkor kicsit lelassultak az események.

Először ugyanis fel kellett keltenem a kocsiban mély álomba merülő fiamat, aki eleinte nem teljesen értette, hogy hol van, később talán még kevésbé. Aztán odasétáltunk az apukám sírjához, ahol nagyon tetszettek neki a kövek, elmagyaráztam neki - ügyelve, hogy a kipa nehogy leessen a fejemről - hogy a zsidóknál úgy szokás, hogy egy követ teszünk a sírra. Ez, már amennyit megértett belőle, még jobban tetszett neki, kerestem hát egy kavicsot, a kezébe tettem, amitől már igazán röhögött, és egy jól irányzott dobással pont a sírra dobta (egyébként tényleg nagyon ügyesen dob), én meg büszke voltam a könnyeim között.

Az egész közben meg igazán borzalmas: fúj a szél, dübörögnek a repülők, guggolok a fiam mellett, ő vigyorog, ő a nagypapád, az én apukám, már zokogok, ő boldogan mondja, hogy papapa, én ettől még jobban zokogok, új értelmet nyert a szomorúság. Aztán összeszedtem magam és visszasétáltunk a kocsihoz.

Ahogy hajtottunk ki a temetőből, elkérte a kipámat, mondta sapka, mondtam, kipa, mondta kipa(vagy valami ilyesmi), fejére tette, játszott vele, én meg - bár tudva, hogy korai, értelmetlen és úgysem érti - elmagyaráztam neki a zsidó szokásokat, hogy ő is zsidó, meg a rokonai is, erre ő mondta, hogy ne sidó, de aztán meggyőztem, ő meg hazafelé csak mondogatta mosolyogva: apu sidó, mama sidó, mamama sidó, papapa sidó, aztán kicsit játszadozott még a kipával, de hamar megfeledkezett a dologról. A nagyszülői ebédnél még kicsit produkáltattam, de aztán én is leálltam.

Azt hiszem, valahogy az egészből azért mégiscsak megértett valamit.

Délután ugyanis szaladgált a lakásban, felvette a kipámat, de már nem sidózott, viszont nézegette az apukám egyik képét, ismételgette a nevét és szomorúan és aggódva mondogatta, hogy apu sír.