Önértékelés

„Apukának lenni nehéz, viszont jó dolog, s közben lehet dicsekedni barátoknak, vagy munkatársaknak. Szerintem ezt jelenti az apukaság.”

Mondta a 10 éves Zoltán a Mi mondtuk ... apuról című könyvben. Ha tényleg Zoltánnak hívták és tényleg 10 éves volt a könyv megjelenésekor (1989), akkor most 34 éves, feltehetőleg már ő is apuka.

Én még csak 32 leszek, és fogalmam sincs, mit mondtam volna 8 évesen, a fiamat meg hiába kérdezném, zömmel csak annyit mond, hogy apu gyeje. Vagy: mé' pussszi, szóval inkább megkímélem őt, hogy vad önértékelésbe kezdhessek. Előrebocsátom, hogy azt hiszem, azért zömmel megfeleltem a nem létező ember által támasztott nem létező elvárásoknak.

Juhú.

Szöveges értékelés következik.

Az elmúlt 22 hónapban a következő skillekre tettem szert:

• képes vagyok felébredni a leghalkabb köhintésre, síráskezdeményre, de nem hallom meg a saját horkolásom,
• meglepő pontossággal meg tudom állapítani a testhőmérsékletet,
• elviselem a szarszagot igen nagy mennyiségben is,
• szinte bármilyen mély alvást meg tudok szakítani és egyúttal szinte bármikor el tudok aludni. Ez persze nem jelenti azt, hogy hajnali négykor szívesen kelek fel egy kis diázásra és azt sem, hogy megengedné a fiam, hogy visszaaludjak mondjuk szombaton reggel hatkor vagy jobb és ritkább esetben hétkor.
• Már kedves vagyok a BKV népével, persze most sem az igazi, de már ügyesen visszamosolygok. Például nem fordulok undokul hátra a fiammal manducával a hátamon (régi sztori) és mondom, hogy akkor hívja a gyámügyet, amikor kissé erőszakosan, de azért kedvesen hellyel kínálnak.
• Le tudok mondani a kajámról, vagy legalábbis annak egy részéről, sőt, még egy túró rudit is képes vagyok megosztani,
• egész jól elviselem a repetitivitást, bár még bőven van hová fejlődnöm.

Viszont van pár dolog, ami még mindig nem megy:

• képtelen vagyok megtanulni, hogy a háromfiókos szekrényben melyik ruhatípus melyik fiókban van (igazából meg vagyok róla győződve, hogy változtatják a helyüket),
• nem jövök rá a bölcsődében, hogy az apa megszólítás engem illet,
• nem tudok búgó hangon mondókákat duruzsolni a fiam fülébe. Najó, van két kivétel: a csipcsipcsóka és az ezelmentvadászni.
• Nem tudok a gyerekfoglalkoztatókon feloldódni,
• hacsak nem érzek émelyítő szarszagot, eszembe se jut pelenkát cserélni,
• a makacsságom csak nyomokban múlt el, és az sem javít rajta feltétlenül, hogy fiam sem vicceli el a bármiről való lemondást,
• türelmetlenségre továbbra is türelmetlenséggel reagálok,
• nagyon ritkán jut eszembe, hogy le kellene vágni a körmeit,
• azt hiszem, most gondolok másodszor arra, hogy meg kéne mosni a haját. Azért víz naponta éri a haját, a vízben meg van fürdetőkrém, szóval nagy baj még nincs.
• Már rég elfelejtettem, hogy pontosan mikor kezdett el ülni-állni-járni,
• képtelen vagyok arra figyelni, hogy változatos ételek jussanak a szájába, a tejet például az elmúlt tíz hónapban eléggé hanyagoltuk, most mintha egyre jobban tematizálódna a kakaó,
• a hisztériákkal nem nagyon tudok mit kezdeni, reakcióimban szinte a teljes spektrumot kimerítem a meganyugalomtól és higgadtságtól kezdve a véres szájjal fröcsögésig. Najó, kicsit előbb leállok.

Ja, és a következő dolgoktól sírásig tudok hatódni

• Amikor Kipkop és Tiptop megtalálják elveszettnek hitt gyerekeiket,
• amikor Karak megkérdezi Vukot, hogy tud-e járni,
• Halász Judit énekhangjától, a könnybe lábadó anyukáktól,
• amikor az Oroszlánkirályban meghal Mufasa, a kis Simba apja (bár itt azért a röhögőgörccsel is küzdök),
• Gyuri, a legcsinosabb óriás című mese szinte bármelyik pontján,
• a Majorka Színház eddig látott két előadásán,
• amikor meglesem, ahogy a fiam a bölcsődében működik,
• amikor már nyolc könyvet elépakoltunk, hatféle kajával kínáltunk és akkor végre elkezdi enni azt, ami eleve a vacsora lett volna.
• amikor megkapja az influenza elleni védőoltást és egy mukkanást sem hallat. Mondjuk akkor is sírok, amikor spatulával megnézik a torkát, csak akkor nem meghatódottságból.

És ezek a dolgok, amik szinte teljes mértékben hidegen hagynak:

• mit eszik és mit iszik a fiam az óvodában bölcsödében
• amíg nem tréning, addig nyomokban sem érdekel, hogy mi van rajta
• mekkora a kupi a szobájában (ha elpakolok, akkor ott minimális az intrinzik motiváció, sokkal inkább a konformitás vezérel).

(hm, azt hittem, sokkal több lesz)

És vannak olyan dolgok is, amiket egyáltalán nem értek:

• Hogyan tud hajnali 3-kor felébredni és úgy tenni, mintha reggel 9 lenne,
• hogyan tudja magát délután 2-kor teljesen felpörgetni, mikor reggel fél 6 óta ébren van,
• hogyan tud két szelet abonettet önként magába tolni víz nélkül,
• hogyan tud minimális mennyiségű folyadékkal meglepően sokáig ellenni és nekünk hogyhogy nem jut eszünkbe gyakrabban itatni,
• hogy lehet az, hogy egyszer rajongva, szinte vedeli a köhögés elleni szirupot, máskor meg képtelenség hozzáférni a szájához,
• honnan emlékszik hónapokkal korábbi eseményekre,
• miért tud fejben anagrammázni és ez miért jó neki és mi hogyan értjük meg így is, amit mond?

Osztályzatokban mérve összességében négyesre értékelem magam, de fontos hozzátenni, hogy egyrészt feleségi együttműködés nélkül nem menne ez a négyes, ami még így is hajlamos kilengeni lefele is, fölfele is.

De ezzel együtt azt hiszem, továbbléphetek a következő 22 hónapra.

UPDATE: A Viszont van pár dolog, ami még mindig nem megy egységből kimaradt:

• olykor - mint például e bejegyzésben is (ld. fentebb + komment) - keverem a bölcsődét és az óvodát. Olyannyira, hogy ma, amikor mentem az óvodás unokahúgaimért, akkor a kisebbiket a bölcsődében akartam begyűjteni.