A szolgáltatószektor bája

Baszni lehet, de élvezni nem, mondta az apukám sokszor. Persze mind a trágárság, mind macsóság távol állt mérnök apukámtól, a maga cinikus-ironikus módján sokkal inkább a hazai szolgáltatások diszfunkcionalitására utalt. Nem elég ugyanis, ha valami van, annak működnie is kell. Nem üzemelő, vagy csak tízezrest kiadó bankautomaták és jegyautomaták, a harmadik szelettől lefelé már ujjnyi vastagságú felvágottak, kesztyűs kezű hentesek, akik ugyanazzal a kesztyűs kézzel veszik át a pénzt, vizezett baracklé, pisilés százasért, menő villamos kikapcsolt légkondival, tegnapi kenyér, fintorgó pincér, újrahasznált gyümölcstea-filter, kakaós tejszínhab csokimousse helyett, rizibizi rizottó helyett, fizetős wi-fi.

És hát ha az embernek gyereke van, akkor aztán óhatatlan a rengeteg találkozás a szolgáltatószektor képviselőivel, akik felé, ha lehet, még érzékenyebb vagyok, mint az apukám volt. Ez persze rengeteg fikázási lehetőséget von magával, ami nem baj, sőt: kritizálok, tehát vagyok.

De hát mit tegyen az apaember, ha az az érzése, hogy szinte provokálják? Merthogy itt a legfrissebb, ennek csimborasszója, a jóhírű és -tékony újlipóciai Briós, ahova múltkor beültünk, mert volt egy kis lyukas időnk. A Briós egy falat Európa. Jó minőségű ételek, guszta berendezés, gyerekbarát hely, Újlipótvárosban meg ugye mindenki kendőzik, tehát az se baj, ha a gyerekbarát részhez hosszú lépcsősor vezet. Az viszont már igen, hogy kitalálták maguknak a minimálfogyasztást. Mert csúnya és galád szülők vittek magukkal gyerekkaját és órákon át csak játszatták ingyenélő porontyaikat, ők meg csak fecserésztek érdektelen hülyeségeket egy kávé felett. Most tehát, kapitalizmusra nevelve 800 Ft/fő a minimum, amit el kell verni. Egy croissant-nal és egy latte macchiatóval már jó is vagy. Mi persze rebellkedtünk, én beleettem egy előttünk távozó szendvicsébe, megnyaltam az érintetlen kanalat, beletöröltem a retkes kezemet a tiszta szalvétákba, majd dühöngve, facebook-posztokat magunk mögött hagyva eljöttünk.

Mert nekem ne mondják meg, hogy mit csináljak. Mert én a vendég vagyok. Belőlem élnek. Ha én nem vagyok, ők sincsenek. És innentől mindegy, hogy csak tíz percre ültünk volna be egy kakaóra, vagy három órán keresztül vertük volna a pénzünket. Vagy akár fordítva. És aki nem a gyerekbarát részen van és csak iszik egy almafröccsöt, miközben megtervezi drága ismerőse esküvői ruháját? És az is mindegy, hogy a Briós oldaláról volt értelme ennek a döntésnek. Mert biztos tényleg volt, aki visszaélt a helyzettel. Meg egyszer valaki nem takarította el a gyereke hányását. Felette undorító tényleg. És biztos a vadul fizető vendég gyereke nem bassza el a gyomrát soha a sok bulátától.

Szóval minket elveszítettek, de nincs ezzel baj, én dühöngtem egy kicsit, az ő forgalmuk meg szemernyit sem fog visszaesni, hisz úgyis csak a fűtés miatt jártunk oda.

És akkor ezzel nagyjából vége is a hőbörgésnek. Merthogy a dolgok mintha működnének.

Ott van például a bölcsőde. Nekiállhatnék azon nyafogni, hogy sosem működik a kaputelefon, meg hogy az egyik gondozónő az első köhintésre kórházi kezelést és antibiotikumot javasol, aztán, ha esetleg két héttel később tényleg beteg lesz a fiunk, akkor csak félrebiccentett fejjel bólint egyet, ő megmondta. Cserébe simán hagyja a gyerekeket teleszart pelenkával  vagy az arcukon kopogósra száradt takonnyal akár órákon át szaladgálni. Vagy azon, hogy  másik, akit szívem szerint én is csak ölelgetnék, a láztól csillogó szemű és puhabőrű gyerekeket is minden rendben volt mondatokkal kísérve ad át délután. És hát bőven adhatna hőbörgésre okot az, hogy miket esznek és isznak a gyerekek.

Vagy az, hogy a gondozónők ugyan mindig nagyon kedvesek velünk, de képtelenek arra, hogy rendesen szólítsanak meg:

• Apa!
• Apa, itt maradt a sapkája!
• Apa, ne felejtse el, holnap ebédbefizetés!
• Apa, nagyon folyik az orra!

De igazából mindez tényleg csak nyafogás. Mert a bölcsőde klassz helyen van, jó a levegő, van kert, terasz, tiszta minden (csak az előtérben kicsit macskahúgy-szag van), a gyerekek guszta játékokkal játszhatnak, friss könyveket olvashatnak, a gondozónők kedvesek, jól láthatóan tényleg szeretik a munkájukat és a gyerekeket, nem türelmetlenek, nem szólnak bele a nevelési elveinkbe, és ami a legfontosabb, a gyerekünk szeret oda járni és szeret onnan hazajönni.

És hát sajnos egész sokszor kell orvoshoz vinnünk a fiunkat, gyerekorvoshoz mi, gyerekorvos hozzánk,  ügyelet, klinika, különböző orvosok, tüdőröntgen, pulmonológus, ápolók. Hiába várta prekoncepciók hada türelmetlenül kitörési lehetőségét; szemben a felnőtt részlegekkel a gyerekekkel foglalkozó személyzet egyszerűen működik. Már a terhesség és a szülés körüli orvosi interakciókkal is maximálisan elégedettek voltunk, ez most csak fokozódott. Míg a térdműtétemnél abban sem voltam biztos, hogy tényleg berakták az előzőleg megvásárolt titánium ötvözeteket, a fiammal kapcsolatban azt vagyok kénytelen észrevenni, hogy bízom az egészségügyben. 15 percnél többet sehol sem kellett várnunk, mindenki végtelenül kedves volt velünk, meghallgattak, figyeltek, látszott és érződött, hogy gyógyítani, segíteni akarnak. A fiam meg - miközben néha tényleg elég szarul van - mosolyogva tűri, ahogy a legkülönbözőbb korú és nemű emberek előtt vetkőztetjük le, röhög a sztetoszkóp érintésére, viccesen ráharap a spatulára, amit le akarnak nyomni a torkán, letörli a könnycseppeket az arcomról, miután megkapja influenza elleni oltását. Otthon pedig szünet nélkül hallgatja az egyik plüssállatkája tüdejét, majd hívja a doktormacit (dottómaciiii), hogy gyógyítsa meg.

Szóval, bár nem látom teljesen az okát, de mintha már lehetne élvezni is.