2013. május 9., csütörtök

Winni-the-Cott


A fiam születése előtt nem sokkal kaptunk egy babát a pszichológus anyukámtól, "ez lehet majd az átmeneti tárgya", mondta, én meg pszichológusként rögtön fel is háborodtam magamban, hogy ugyan minek az én fiamnak átmeneti tárgy, korai az még, ha meg lesz, hát fogja a franc átmeneti tárgynak hívni!

Elméleti szinten persze a dolog nem akkora hülyeség, sőt! Egy bizonyos Donald Winnicott nevű pszichoanalitikus azt találta ki, hogy amikor nincs ott az anya, vagy - de csak az én kedvemért - az apa, akkor a két éves körüli gyerek egy hozzá érzelmileg közel álló tárggyal helyettesíti őt. Átmenetileg. Az átmeneti térben. Exploráltunk mi is a nővéremmel átmeneti tárgyunkkal átmeneti tereinkben, hippi volt a neve, nővérem egy tehénnel cumizott, azt hurcolászta magával mindenhova, én egy pokrócot szopogattam egyre kisebbre. A nővérem hippije még ma is megvan.

Jól látható tehát, hogy a tárgyakkal való kapcsolatra komoly pszichológiai iskola épül és épít, el is terjedt szerte a világon, mintegy kicsit felváltva a pszichoanalízis térhódítását. Nem is volt baj, mert azért a Freud állított pár dolgot, amikről idővel kiderült, hogy sem térben, sem időben, de ami még szomorúbb, koncepcionálisan sem állta már meg annyira a helyét. Bár a hétköznapi okoskodásban még mindig tartja magát Freud fejlődésről alkotott elképzelése - mely szerint fejlődésünket alapvetően az határozza meg, hogy a libidónk éppen melyik testrészünket szállta meg - a tudományban már bő 70 éve túlléptek azon, amit bármelyik kicsit is edukált szülő akár álmából riadva is képes skandálni.


Szóval gonosz szakadárok, meglovagolva a pszichoanalízis keltette hullámokat új iskolát alapítottak, amiben kevesebb szerepet kapott a szexualitás (hálisten), jóval többet a tárgyakhoz való viszony. Alapvetően jó irány ez, ember- és realitásközelibb, meg minden, mint az elődje, de akkor miért távolít azzal, hogy tárgyaknak nevezi azokat, akik valójában személyek? Merthogy ez, az 50-es években kialakult irányzat abban látja a fejlődés kulcsát, hogy a kisbaba és az anyja (apa nonegzisztál) hogyan viszonyulnak egymáshoz. E viszony függvényében, a következő, szeparációs-individualizációs szakaszokon keresztül alakul ki, születik meg pszichológiai énünk (valójában az első kettő csak előszakasz, afféle petting, az individualizáció csak a harmadik szakasszal indul):
  • autisztikus fázis
    • itt a csecsemő azt se tudja még, fiú-e vagy lány, észre se veszi szeretett tárgyát, az bezzeg csak nézi a kis jövevényt
  • szimbiotikus fázis
    • itt csecsemő és anyja szimbiotikus egységet alkotnak, öröm ez mindkettőnek
  • differenciáció és testkép kialakulásának szakasza
    • itt kezdi magát észrevenni a gyerek, elkülönül nappal és éjszaka, kinyílik a gyerek, újra boldog a tárgy
  • gyakorlás szakasza
    • itt kezdi a gyerek magát próbálgatni, elmegy, játszik, majd visszajön, "tankol", szülő már érzi a szakadást
  • újraközeledés
    • itt már nem csak tankolni jár vissza, hanem büntetni is, azt gyakorolja, hogyan kell a tárggyal való kontaktust akarni és elutasítani. Utóbbinak örül csak igazán a tárgynak, szeretik is ezt a szakaszt, jó kis ambivalens kötődés kialakulásának kialakításának időszaka is ez, amennyiben a tárgy az elutasításra elutasítással reagál.
  • individualizáció konszolidációja és az emocionáis tárgykonstancia kezdetei
    • ez a nemi identitás és stabil énhatárok kialakulásának szakasza
Ezzel kapcsolatban is megvannak az ellenérzéseim, mondjuk szerintem az autisztikus fázis azért nem annyira az, az újszülött is reagál, reflex-szerűen, de azért mosolyog, fog, ilyenek, de még ezzel együtt is, mennyivel szimpatikusabb ez, mint a fejlődést orális, anális, fallikus, látencia és genitális szakaszokra bontó pszichoanalitikus modell? Az más kérdés, hogy Freud legalább a kamaszkorig engedte fejlődni az embert, a méltán celeb Margaret Mahler, a tárgykapcsolati elmélet egyik anyja szerint viszont pszichológiai énünk a harmadik életévünkre már meg is született, készen vagyunk. Para, nem? Észnél kell lenni. Szülőként is, gyerekként is. Akkor már Erik Erikson a leglazább, nála akár hibázni is lehet, ő a fejlődést az egész életre kiterjesztette.

No mindegy.

A feleségem is, én is, sokáig cumiztuk az ujjunkat. Igazán szerettük volna, a fiunk is rájön, mekkora fles is az. Nem jött rá. Ezért aztán cukibbnál cukibb alvóállatokat, hippiket vettünk neki/kaptunk: fairtrade nyúl Párizsból, cool és méregdrága rongynyúl Amszterdamból, LMBTQ-szivárványos patkány egy közeli játékboltból, különböző állatkák, és persze az anyukámtól kapott Winnicott, de egyik sem érdekelte hosszabb ideig.

Aztán tavaly, amikor Izraelben voltunk, a fiam kapott egy Micimackót az egyik elég távoli rokonomtól, aki minden nap bepanaszolta a helyi muzulmán közösséget, mert túl hangosnak találta a müezint. Már ezért sem szívesen adtuk a fiunk kezébe a plüss figurát, de azért se, mert pajzán nyögdécselést hallatott, amikor megnyomtuk a hasát. A cuccot, részben pedagógiai okokból eltávolítottunk a medvéből, így viszont még jobban tetszett neki, szinte megállás nélkül nyomogatta a négyféleképpen nyögni képes szerkezetet. Az elemek kifogyhatatlannak, a tárgy pedig rendkívül hasznosnak bizonyult, remek szolgálatot nyújtott hazafelé a repülőn, vonaton, későre nyúló taxizásokon, a babakocsiban és úgy egyáltalán. Örökre hálásak leszünk rasszista rokonainknak.

A perverz rész már nincs meg, lett viszont valahonnan egy kis Micimackónk, neki köszönhetően pedig szerephez jutott a nagyobb is. Apu és fia lettek ők. Ezzel az elnevezéssel és teljes névvel is. Az enyémmel és az övével. Hol az egyiket kérte, hol a másikat, néha együtt a kettőt, eljátszott velük aznapi élményeket, nem kis tapasztalat magamat látni egy plüss figurában.

Aztán elmentünk négy napra Dublinba. Nélküle. Tárgy nélkül maradt hát a fiunk, de ő gond nélkül viselte, és mi is egész jól tűrtük (sőt, nagyon kellett már egy kis idő kettesben, de ez egy másik poszt), édesen elköszöntünk egymástól, mondta, holnap, mi mondtuk, majdnem, aztán, amikor visszaértünk, a legcukibban köszöntötte tárgyát és a tárgy őt (engem kicsit eleinte kerülgetett), a Micimackóval viszont valami történt.

Miszaszó azóta ugyanis ki nem mozdul a fiunk hóna alól. Ott van alvás közben, a bölcsiben, a babakocsiban, amikor gitározik, amikor dobol, amikor eszik, amikor csúszdázik, amikor iszik, amikor a kocsiban van, vagy a nyakamban ül, mindig.

És már nem apunak, hanem mamának hívja.

Mit mond a pszichológus?

A tárgyát vesztett gyermek átmeneti tárggyal pótolta a hiányt. Remek, ez idáig rendben is van. De mit kezdjen az apa, aki, fiához hasonlóan, csak éppen egy nyakatekert pszichodinamikának köszönhetően jelenleg ugyancsak tárgyvesztést él át?

Vele ki fog foglalkozni? Neki milyen átmeneti tárgya lesz?

4 megjegyzés:

  1. A gyerekek néha szakirodalmat is olvasnak :)
    A "tárgy-vesztett" apa is keressen magának "átmeneti tárgyat"! ;)

    VálaszTörlés
  2. Nem patkány, sün!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A patkány okos és tiszta, tök jófej állat, csak rossz a marketingje

      Törlés