Az önző gén

Szingli vagyok, hegyeket mászom.

Van egy barátnőm, hegyeket mászom.

Van egy a feleségem, hegyeket mászom.

Van egy terhes feleségem, hegyeket mászom.

Van egy a feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy terhes feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy veszélyeztetett terhes feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy feleségem és két gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy feleségem, két gyerekem, és kurvára beszorult a lábam.

Van egy feleségem, két gyerekem, egy teljes és egy térdtől amputált lábam, -30 fok van és két napja nem aludtam, de megérte, legalább megvolt a Kandzsendzönga.

Szóval az van, hogy mindenki önző. Mindig. Még akkor is, amikor nem. A dolgok végén úgyis az önzés van. Ezt még Joey is tudja a Jóbarátokból, tudja Phoebe is, csak nem akarja elhinni, Hófehérke meg már nem is szarozik holmi önzetlenséggel, Erőss Zsoltról meg már ne is beszéljünk! De tényleg ne.

No persze távol álljon tőlem, hogy moralizáljak vagy ítélkezzek sit-com-, mese- vagy hegymászó hősök felett, merthogy mi, szülők sem vagyunk ám kivételek. Sőt! Azzal erősítjük a szabályt, hogy nyakig benne vagyunk! Átpasszoljuk a gyerekünket a nagyszülőknek, testvéreknek, babysittereknek, bölcsődének, hogy végre kettesben lehessünk. Nélkülük megyünk nyaralni, örülünk, ha jól eljátszanak magukban, keressük az alkalmat, hogy mikor ölelkezhetünk anélkül, hogy féltékenykednének azok a fránya porontyok, úgy akarunk telefonálni, hogy közben nem üvölt a háttérben, hogy mamagyejje, néha meg akarunk írni itthonról egy levelet, alig várjuk, hogy kipihenhessük magunkat a munkahelyünkön.

És ezekkel kapcsolatban még mindig egész kezelhető mennyiségű a bennünk lévő bűntudat. Mondjuk egy-egy erősebb hiszti alatti erősebb kiabálás, vagy a mélyálomból kelés közbeni gondolatok sokkal jobban betesznek, mint egy esti mozi, vagy egy külföldi kiküldetés.

A kérdés tehát nem az, hogy önzőek vagyunk-e vagy sem, hanem az,

• hogy ezt elfogadjuk-e vagy sem, illetve
• hogy milyen hamar és milyen úton jövünk rá arra, hogy mi is simán beállhatunk Hófehérkéék mellé, végül, 
• hogy milyen prioritási listákat állítunk fel és abban milyen hamar jön elő az ember maga

Ennek mentén - vigyázat, radikálkategóriák! - két fajta szülő van. Az egyik, aki azt gondolja, hogy a szülőség egy állapot, ami van és nagyon fontos, de nem kell, hogy az egész életet megváltoztassa, átalakítsa. Ennek igazán extrém példája a hópárduc, de róla megígértem, hogy nem beszélünk.

Van pár nevelési könyv, ami mérsékelten és ésszel, de ezt az irányt támogatja, a régiek közül legjobb példa erre Spock, az újak közül, épp olvasom és mindenképpen javaslom Pamela Druckerman Nem harap a spenót - Gyereknevelés francia módra könyvét. A kicsit bosszantó címen érdemes hamar túllendülni, és bár a könyv nem sok empíriát, viszont annál több elfogultságot, általánosítást tartalmaz, én - ami elég ritka dolog - folyamatosan bólogatva olvasom. Az amerikai újságírónő néhány éves párizsi tapasztalataira építve írta meg a könyvet, bemutatja a "francia" terhességet, szülést, szoptatást, etetést, bölcsődét, az átélt kulturális különbségektől először rendre sokkot kap, majd, elmélyülve a helyi irodalmi és filozófiai evidenciákban, ő maga is franciává válik. Persze nem minden tetszik benne, de azért nagy vonalakban pont azt adja vissza, amit én/mi is gondolok/gondolunk a gyereknevelésről. Bár messze nem vagyunk ősfranciák, de gyarmat simán lehetnénk.

A másik csoportba tartozók szerint viszont a szülőség minőségi változást jelent, ami szükségszerűen mindent átír és hosszútávon megváltoztat. Ezt az irányt jóval több könyv és még több weboldal, blog támogatja, mindezek olvasása azonban jóval kevesebb bólogatással, annál több fejingatással jár. Ennek is van ám extrém példája, mondjuk az anyuka, aki még vezetés közben is szoptat. Nem sok különbséget látok a két kategóriában az extremitások között, mindkettő elmebaj, a normalitáshoz közeledve viszont már nyilván nincs akkora eltérés a két csoport között, így akár még át is lehet csúszni egyikből a másikba, majd vissza. Helyzete válogatja.

Mi azért szeretnénk az előbbi kategóriához tartozni, de persze nem mindig, nem minden területen és nem minden áron. Gyereknevelésünket egyértelműen az határozza meg, hogy mennyire vagyunk álmosak. És persze ezzel teljesen párhuzamosan az, hogy a fiunk mennyire álmos. Nem nehéz kitalálni, minél kialvatlanabbak vagyunk, annál többször vagyunk következetlenek, annál többször megyünk a  rövid távon könnyebb úton. Még süsü, még fotó, kézben altatás, állva altatás, most jövök, nem mindjárt. Mindent és mindig a fiunkért. És éppen itt a lényeg - bár erre szerintem már több utalás is volt a blogban -, hogy a teljes átadás és önmagunkról való megfeledkezés sokkal több önös elemet tartalmaz, mint az, amikor az ember megtartja a határokat és ezzel egyéb szerepeit is.

Énkomplexitás (Linville) az erre vonatkozó terminus technicus, amit szerintem akár az úgynevezett szereprepertoár-teszttel (Kelly) is lehetne mérni (bár még senki se tette), amit a bennfentesebb, két-három éves tapasztalattal rendelkező pszichológusok már simán csak Rep-tesztként emlegetnek (de ugyanők már a Rorschachot sem tartják szükségesnek kimondani, KIP-et (katatim imaginatív pszichoterápia - a szerk.) vagy elég csak egy Rót felvennem? - kérdi lágyan búgva, miközben hörpint egyet a teájából). Érdekes vizsgálati kérdés lenne, hogy komplexebbnek látja-e magát (hm, énjét) egy, a karrierjét is szem előtt tartó anyuka egy fulltime anyukához képest, vagy sem. És persze az meg még inkább kérdés, hogy kívülről melyik anyukát mennyire látják komplexnek az emberek?

És persze megint: hol és hogy vannak az apukák? Az ő énkomplexitásukat mennyiben változtatja meg az, hogy gyerekük van?

Reprezentatív kutatásról nem tudok, de az biztos, hogy engem szétvet a komplexitás!

Szóljon hát e bejegyzés végén a Travis nevű skót együttestől a Selfish Jean, amit pont úgy kell ejteni,  viszont kicsit máshogy kell írni, mint Richard Dawkins könyvének a címét, a The Selfish Gene-t, ami viszont pont ennek a posztnak a címe!

Ha ez nem komplex, hát semmi.