Ki itt lelépsz, hagyj fel minden reménnyel!

Én tényleg nem értem, miért van ilyen vacak állapotban a családom. Pedig emlékszem még, milyen jól kijöttünk egymással, mi voltunk a bezzegék. Tudtunk beszélgetünk, együtt ettünk, sokat társasoztunk, figyeltünk egymásra, sosem kiabáltunk, hétköznap este én meséltem nekik, imádták a kitalált történeteimet, működtünk, na.

Aztán kamaszok lettek és mindennek vége. Már nem bízunk egymásban, már nem tudok a feleségemmel egy értelmes szót váltani, mert egyfolytában csak nevelünk, utasítgatunk. Ők meg! Az egyik rágyújt az iskolában, aztán magyarázkodhatok az igazgatónak, a másik meg - jó, elfelejtettem felvenni élete első koncertjét - arra sem veszi a fáradtságot, hogy lejöjjön kajálni, amikor a feleségem az egész napos munka után még főz is.

És hát nem egy ilyen nap van ám, hanem minden nap egy véget nem érő rimánkodás. Folyamatos alkudozás azon az egy rohadt laptopon, mintha komolyan a facebookon dőlne el a világ. És próbálkozhatok bármivel. Fenyegetőzhetek, kiabálokhatok, aztán lehetek haver is, jópofizhatok, szevasz, gyere már, neszívass, én se szeretem azt a hülye maggi-levest, aztán persze ebből is elegem lesz, kijövök, bevágom az ajtót.

Ma meg úgy beszélt velem a főnököm, mintha nem ő lenne nálam 15 évvel fiatalabb, fenyegetőzött, hogy ki fog rúgni, felnégyeltem volna, de csak bólogattam, mint egy hülyegyerek. Kocsma helyett hazamentem, de már a folyosón hallom, ahogy ordibálnak egymással. Kinyitom az ajtót, alig vesznek észre, a feleségem is csak azt nézi, vettem-e kenyeret. Kicsit próbálom összeterelni a családot, először szelíden, de aztán elönt a düh, ordítok. Értelme viszont egyik stratégiának sincs.

Felkapom a táskám a földről, magamat is meglepő higgadtsággal az ajtóból még visszafordulok: sziasztok, holnap jövök.

Hát így.

Ilyen egy átlagos család két napjának két kis része.

És az idegesítő és bosszantó az, hogy ez tényleg egy átlagos család volt. Valamelyik részére bárki ráismerhet, még csak önkritika sem kell. Úgy vágod magad pofán nézőként, hogy még repetát is kérsz.

A Káva Kulturális Műhely ugyanis nem viccel, amikor színházról és nevelésről van szó. Valódi problémákat szólítanak meg, amik mindenkit megmozgatnak. Az aktív nézői részvétel darabjaikon ugyan nem kötelező, de az embernek sok választása nincs. Tőlem igazán nem áll messze a szkepszis és a kívülmaradási vágy, az Apalabirintus című darabjukat nézve viszont úgy vonódtam be a darabba, hogy alig ismertem magamra.

A család életét bemutató apró részleteket követően a háromféle apát játszó férfi és az egyféle anyát játszó nő a nézőket konzultációra hívja, tanácsokat osztogathatunk a hozzánk forduló karakternek. Valamennyire ismerem a tanácsadást, négy évig adogattam egy nevelési tanácsadóban. Hát az a luxus, ami ott van, itt nincs. Itt ugyanis rögtön, nem ám egy hét múlva látod, volt-e bármi értelme annak, amit mondtál, hiszen a színész ki is próbálja a javaslataidat. A te szádból a hülyeség nem olyan feltűnő, de övéből ordít.

Persze a mi fiunk még csak két éves, a családunk egyben van, beszélgetünk egymással, figyelünk egymásra, csak ritkán kiabálunk, társasozni nem szeretünk, de azért igyekszünk a fiunk lefektetése után nem csak a számítógépünk előtt ülni (azt azért a jegyzőkönyv kedvéért le kell írnom, hogy éppen ilyenkor van alkalmam blogot írni). De ki mondja meg, hogy a darabbéli család hol csúszott el? Mit és mikor rontottak el?

Hát semmit. Ez a baj. Ettől olyan valóságos az egész. Semmi extrém nincs benne. Csak a sima, hétköznapi, mindenkit érintő és mindenkit utolérő bénázás. El sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy kamasz gyerekes családot egyben tartani. És talán itt a lényeg, hogy minden életkorban mást jelent az egyben tartás, mást jelent az egymásban való bizalom, mást jelent a minőségi idő és mindenkinek mindig mást jelent a mennyiség.

Szóval sokmindent lehet, egy dolgot viszont nem. Elmenni. Kimenekülni nem szabad. Milyen alapon teheti meg ezt az apa? Mire gondolhat közben a többi családtag, akik mit sem tudnak az előzményekről? Ezt aztán a három apakarakter is megértette a nézőkkel való beszélgetésből. Meg azt megértette, hogy mindig csak kerülgették a problémát, tünetek mentén élt a család, a genny a vékony varr alatt vígan érlelődött, a probléma maga viszont sosem volt kihangosítva.

Szóval nagyon nehéz dolog a szülői lét, sokkal több esélye van az embernek elrontani, mint jól csinálni. De ha ezt el merjük fogadni, garantáltan könnyebb dolgunk lesz.

(A kép a Káva Kulturális Műhely hozzájárulásával került a bejegyzésbe.)