Pszichabilitás

A kifejezés természetesen nem létezik, de ha a hipnózisra a hipnábilis emberek alkalmasak, akkor a pszichológiára minden bizonnyal a pszichábilisok. (És akkor most a szójáték és a blog kedvéért tekintsünk el attól, hogy mindez a pszichózisra (ami, szemben az apasággal, tényleg para) talán még inkább kijön.)

Voltunk ugyanis pszichológusnál.

Kétszer is.

Egyszer kettesben, a feleségem és én, másodszor, közel egy hónappal később, tegnap pedig már hármasban, a fiammal együtt.

Kínos, vagy nem, az van, hogy bő négy évig dolgoztam pszichológusként, de közben egyszer sem voltam pszichológusnál. Most viszont már tényleg nem volt semmi más ötletünk, az alváspara azon túl, hogy két blogbejegyzést is inspirált, tényleg kezdett igazán kikészíteni minket, miután letettem a hormonvizsgálatról, rászántuk magunkat, kerestünk valakit, aki ilyen kicsi gyerekekkel és elég rossz szüleikkel is foglalkozik és aki lehetőleg nem ismer sem engem, sem a rokoni szálakat. Nem egyszerű ugyanis harmadik generációs pszichológusként pszichológust találni.

(A kép felhasználásához az alábbi cikk szerzője hozzájárult.)

Ott lenni viszont egész jó volt, szinte megnyugtató. Egyrészt jó volt nagyjából azonos kérdéseket hallani, mint amiket én tettem fel korábban és persze még jobb volt nem hallani azokat a kérdéseket, amiket én még mindenképp feltettem volna, ő viszont valamiért nem tette. Cserébe feltett néhány irrelevanciát, és néhány olyan kérdést is, amiket, ha az egyenletesen/szabadon lebegő figyelme kevésbé lett volna egyenletes/szabad/lebegő, nem tett volna.

Például.

Miután elmondtuk, hogy nagyjából a fiunk születése pillanatától gond az alvás, azután rendre azt akarta kihozni belőlünk, hogy biztos volt valami komoly változás az életünkben, ami az egész alvásparát okozhatta. Nem kérdezte viszont meg, hogy a feleségem meddig és hogyan szoptatott, milyen volt a leválás, pedig vártuk a kérdést miután a feleségem egész sokat beszélt arról, hogy neki milyen nehézségei voltak az alvással az első fél évben.

Én meg, mint aki négy évig hallgatott, most végre beszélhettem. Csak utólag vettem észre, hogy mennyit. Csak úgy burjánzott az önreflexió és az önmonitoring. A másfél órás ott-tartózkodásunkat ha hat részre osztjuk, akkor abból négyet beszéltem én, egyet-egyet pedig a feleségem és a pszichológus. Próbáltam nem túl pszichológus lenni, de közben azon vettem észre magam, hogy csak kicsusszannak azok a fránya szakzsargonok. Néha azon gondolkodtam, hogy mivel írhat tele legalább három oldalt, közben meg miért nem képes megjegyezni, hogy én apu vagyok, a feleségem meg mama? Volt ott minden, papa, anyuka, apa, anya, de apu és mama még véletlenül sem. És ugyan mi rendre egyféleképpen hívtuk a fiunkat, ő szinte végig mindenféle becenevekkel próbálkozott. Hátha.

És a tökéletes kliens még arra is figyel, hogy kellően nyitott testtartást vegyen fel, tartsa a szemkontaktust, ne vágjon a másik szavába, nekem viszont az enyhe szorongástól újra és újra összekulcsolódtak a kezeim, erőltetnem kellett a tekintetemet, hogy ne merüljön el a farmerom textúrájában,vagy a padlószőnyeg szöszeiben és közben hagyjam szóhoz jutni a másik két szereplőt is.

Végül arra jutottunk, hogy szakítsunk azzal a stratégiával, hogy mindent kipróbálunk, maradjunk inkább egy altatási módszernél, aztán jelentkezzünk egy hét múlva.

Úgy döntöttünk, hogy a stratégia addig a következő lesz: az ágyában (nem kézben!) altatjuk el a fiunkat, aztán ha felébred, akármikor is van ennek izgulva várt időpontja, áthozzuk magunkhoz.

• Tesszük ezt azért, hogy ne kelljen órákon át, vagy óránként kiabálni, csapkodni, veszekedni és főleg azért, hogy aludhassunk. Mindhárman. Hogy csökkentsük az alvás körüli és helyetti hercehurcákat.
• Tesszük ezt annak ellenére, hogy csak 140 cm széles az ágyunk és hogy ezzel némiképp oda a privacy-nk. Arról nem is beszélve, hogy a fiam nem annyira alszik el könnyen köztünk, sőt, néha még közénk feküdni is szenvedés neki, így aztán nekünk is. Aztán, amikor megnyugszik, akkor a feleségem haját vagy a falvédőt matatja tágra nyílt szemekkel, amikor meg elalszik, akkor rugdos, forgolódik, nyögdécsel.

Idővel persze ezek csillapodnak, ma már egész nyugodt éjszakái(nk) vannak, olykor még végig is alussza az éjszakáit (de azért általában nem). És mivel a pszichológus három hét után már ránk telefonált, ezért - bár az alvás nem megoldott - mi is elérkezettnek gondoltuk az időt arra, hogy újra találkozzunk.

A pszichológus első negyed órában tanúsított viselkedése kicsit bosszantott, mert úgy tűnt, dunsztja sincs arról, hogy kik is vagyunk és miért is vagyunk ott, abban bízott, hogy majdcsak valamelyikünk kinyögi  a másik nevét vagy az alvást, és akkor a maradék időt már megkönnyebbülten, rutinból átblöfföli. Néztünk hát egymásra a feleségemmel, hogy mikor és ki fogja végre kisegíteni szegény pszichológust. Aztán rájöttünk, hogy mindent tud, egyszerűen csak nem akart nyomulni. Ez is a stratégia, a professzionalizmus része volt, nem nyomult, felvette a ritmust, az első közeledést várta, ami idővel el is jött. A fiam nevét másodszorra már jól is mondta, amitől annyira ellágyultam, hogy már az se zavart, ha engem viszont lepapizott.

Hozzáállásának köszönhetően már én sem figyeltem, hogy össze van-e kulcsolva a kezem, vagy hogy mennyit érek a fiamhoz, sőt, egyre kevesebbet beszéltem, még a csendet is tudtam értékelni. (Ez nagy dolog, mert pszichológusként rettegtem tőle.) És ettől, ott, a Budapest tábla közelében kiderült, hogy nem csak mi, a fiam is tökéletesen pszichábilis. Az alvás ugyan nem oldódott meg, de azon nem is két tanácsadói találkozó fog segíteni, hanem az, ha mi rálazulunk a témára. És ha jól értem, akkor erről szól a pszichoterápia: a terápiás tér való életre való kiterjesztéséről. Ezért jó, hogy el tudtunk lazulni és ezért jó, hogy a fiam negyed órányi felmelegedés után már rohangált, gördeszkázott, okoskodott, rajzolt, beszélgetett, labdázott, udvariasan kért, köszönt, szót fogadott, viccelődött, produkálta magát. Mi duzzadoztunk a büszkeségtől, a pszichológus meg, talán kicsit mégis kiesve a szerepéből egyszercsak azt mondta, hogy szíve szerint megölelgetné a fiunkat.

Megköszöntük, fizettünk (6000 Ft), zsebre vágtuk a számlát (!) és belerepültünk a naplementébe.