A dal a miénk!

Minthogy volt már

• egy bejegyzés a diafilmekről és 
• egy bejegyzés a mese- és mindenféle egyéb rongyosra olvasott, szaftosra evett, széjjellapozott könyvről,

most eljött az ideje egy zenei bejegyzésnek. Annyiban azonban el fog ütni a mostani a korábbi gyakorlattól, hogy most nem gyerekdalokról fogok írni, nem. Hanem azokról a könnyűzenei alkotásokról, amelyekben az apa tematizálódik. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.

I. kategória - a szerető apuka

• Staind: Zoe Jane

Aaron Lewis az egyik legjobb példája annak, hogy a tetoválások mögött, a legvadabb rockerek szívében is érzelmek húzódnak meg. A dal őszinte bűntudat-manifesztum, nincsenek benne bonyolult utalások, metaforák. A költői sík pontosan egy szinten értelmezhető, ennél direktebb már csak az lenne, ha hagyná a turnézást és zeneírást a francba és gyakrabban lenne a hőn szeretett kislányával, de hát akkor meg szegényebbek lennénk a giccs eme szeletével, amin simán meghatódtam már akkor is, amikor még nem is volt fiam.

II. kategória - a pedofil apuka

• George Michael: Father Figure

Persze-persze, van az úgy, hogy az ember a párkapcsolatban a szülőt keresi, de - még ha egy ideig működőképes is lehet az ilyen - a tudomány hosszú távon nem hisz az ilyenekben. Arról nem is beszélve, hogy az még talán elfogadható, hogy valaki gyerek akar lenni egy kapcsolatban, de az azért már tényleg túlzás, hogy szülő. Nem, nem akarok a feleségem apukája lenni. Nem akarok a preacher-teacher-je lenni! A pszichológia - és ettől függetlenül én is - a szimmetrikus kapcsolatokban hiszünk.

• Boney M: Daddy Cool

A kiváló nyugat-német együttes producerének munkája pont George Michael slágerének inverze. Itt ugyanis nem az apafigura hajt a gyerekfigurára, hanem fordítva. Azért ez az felállás mindenképp előnyösebb, mert itt legalább a Daddy, ha elég érett, a helyén kezeli a lány fantáziáit és élből visszautasítja. Bízzunk legalábbis ebben, különben valami még azt kell hinnem, hogy valami egészen undorító dolog kezdődik 2:37-nél.

III. kategória - a halott/családját elhagyó apuka

• Barbra Streisand: Papa, Can You Hear Me?

A Yentl talán az egyik első átöltözős film, amit láttam. Giccs persze, de ettől még iszonyú megható, sőt, fontos társadalmi-vallási problémákat feszeget. Merthogy az van, hogy Yentl legnagyobb szerencsétlenségére nőként egy vallásos zsidó közösségbe született a 20. század eleji Lengyelországba, ami önmagában nem lenne akkora baj, csakhát Yentl, szembemenve az apja és a vallás által kijelölteknek, szomjazza a tudást. Így aztán, amikor meghal az apja, hősnőnkből ideiglenesen fiú lesz.

Az Oscar-díjas dalban Yentl/Anshel a felszínen ugyan a bűntudatát próbálja oldani, de valójában csak az apja orra alá akarja dörgölni, hogy minden feszkó és nehézség ellenére mennyivel boldogabb a jó Avigdor mellett, mint volt az isten háta mögötti stetlben.

• The Temptations: Papa Was a Rollin' Stone

Van a Jóbarátokban az a rész, amikor Richard (Tom Selleck) még nem járt Monicával (Courtney Cox), hanem viszont épp elvált a feleségétől, és mindenki, aki megkérdezte tőle, hogy hogy van, az a kérdés közben, sokatmondóan félrebiccentette a fejét. Ő pedig, miközben kimondta, hogy minden rendben, sokat sejtetően biccentett. Nagyjából így.

Hát ez történik szegény kisfiúval is, aki szegény, nem ismerhette az apját, őt viszont az egész város, mint a rossz pénzt. Hát kérdezte is anyukáját rendületlenül a pletykákról, de ő, szintén rendületlenül csak ismétli a dal címét. A sorok között olvasást immár bő 40 éve a fiára bízza az elfojtós anyuka, amivel azért, lássuk be, nem biztos, hogy jól jár, a gyerekek képzelete ugyanis elég vad dolgokra képes. Ezt minden szülőnek tudnia kell, aki az igazság helyett inkább titkolózás mellett dönt.

• Green Day: Wake Me Up When September Ends

Engem március végén ébresszetek fel!

• 1 Giant Leap: My culture

Összeállításunk kakukktojása Maxxi Jazz és Robbie Williams kopordukciója. Itt sem él az apuka, aki viszont életében - szemben a többi apukával - csak jót tett. Beleterelte ugyanis fiát a kultúrába, a szeneslapátba. A szám mindemellett rövidre is zárja a pár évtizedes öröklés-környezet vitát azzal, hogy minden a DNS-ekben hordozott információkon múlik, oszt jónapot. A tudomány hálás lehet a hip-hoppernek és a pop exfenegyerekének, aki azért a rend kedvéért csak odapirít egyet az apjának.

• Eric Clapton: My Father's Eyes

Még felnőttként is nagyon nehéz apa nélkül menedzselni az életet, hát még úgy, ha az ember nem is ismerhette az apját. Az meg talán mindennél nehezebb lehet, ha az ember elveszíti saját apai tekintetét. Eric Claptonnak mindkettő megadatott, egyik fia ugyanis, bizonyos Conor, négyéves korában kiesett lakásuk ablakából. Így aztán a dal egyértelmű vágyteljesítés, a szöveg arról szól, amire az apai szemek valók (lennének): szeretetadásról, iránymutatásról.

• John Lennon: Mother

Na itt már igazán szendvedő szerkezetű dalok jönnek, sokáig nem is szerettem ezt a számot, annyira fájdalmas, lassú, szinte azt éreztem, hogy kinozni akar vele a Lennon. Most sem teszem be sokszor magamtól, de úgy tűnik, korral az ember szeret belemerülni mások szenvedésébe, arra pedig Lennonnak bőven volt oka, apja ugyanis leszarta és hát az anya sem foglalkozott vele túl sokat életében. Van tehát egy anyánk akinek ugyan van gyereke, de a gyereknek nincs anyja, és van egy apa is, aki elhagyta a gyerekét, pedig a gyerek sosem hagyta őt el. Remek kombó.

• P!nk: Family Portrait

Sok magyarázatot ez a szám és a hozzá tartozó klip sem kíván, van viszont a dalnak egy alternatív értelmezése is, mely nem a váló szülők gyerekeinek, hanem azoknak szól, akiknek a nárcizmusa gát nélkül tör fel a facebookra, twitterre, blogokra. Reméljük, ez a blog kivétel, a mi családi portrénk messze nem tökéletes, és ezt prezentáljuk is bejegyzésről bejegyzésre, de ezzel együtt is simán lehet, hogy Pink inkább vágyna közénk, mint maradna csonka családjában. Az már más kérdés, hogy a klipben a kislány Pinket alakító kislány bármikor beköltözhet hozzánk, a felnőtt Pinket alakító felnőtt Pink viszont már kevésbé.

• Cseh Tamás: Apa kalapja

"Egyetlen mondatot tudok franciául, azt, hogy excuse me és az is angolul van" (Galla Miklós). Egyetlen Cseh Tamás számot szeretek, de az sem ez, és azt sem az ő, hanem az Ando Drom előadásában. Az viszont azért elég megható lehet, amikor az ember a nővérével nosztalgiázik.

• Hair OST: Easy To Be Hard (Update)

Teljesen indokolatlanul maradt ki ez a szám a felsorolásból.
A dal egyrészt igazán szívbemarkoló már akkor is, ha csak a hallgatjuk, de a szövegre nem figyelünk. A klipet látva aztán már tényleg nem vagy ember, ha nem hatódsz meg legalább annyira, mint amennyire a kisfiú (aki nem mellesleg a világ második legcukibb gyereke) sír. És hát ha még a szövegre is van időd/energiád figyelni, akkor rájössz, a számban szereplő apatípus az egyik legundorítóbb a placcon. Ez a szám a képmutatás himnusza, Hud/Lafayette ugyanis törődik az idegenekkel, igazságtalanságokkal, a vérző tömeggel, de a saját gyerekét, feleségét/nőjét simán leszarja. Aztán persze a barátai utánamennek, a filmben két szám múlva már együtt szelik át autóval a remek Nevada államot.

IV. kategória - a mit sem tudó apuka

• Cat Stevens - Father and Son

Stevens-apuka lám, kevés pszichológiát olvasott, és úgy tűnik, a józan ész sem vette őt körül. Ha ugyanis tette volna, hát nem lenne olyan butus, hogy ilyenekkel, és ilyen expliciten terhelje kicsiny fiát. Aki apja kontrollfreaksége miatt nemhogy a családi fészket, hanem vallását is (görög-keleti-baptistáról iszlámra), nevét is elhagyta (a siker reményében Steven Demetre Georgiou-ról először Cat Stevens-re, majd az iszlám miatt Yusuf Islamra). Ha apjának ezek után még kérdése lenne, hát hallgassa meg a hálátlan gyermek 1970-es slágerét.

• Bruce Springsteen: I'm on fire

Veszélyes világot élünk (1982 óta minimum, de a zenészek már az ötvenes évek végétől rendre megéneklik pedofil vágyaikat. vö.: Sweet Little Sixteen): meglett férfiak alig várják, hogy elmenjünk otthonról, hogy aztán lecsaphassanak védtelen gyermekünkre. Tényleg a legjöbb, ha a gyerekek 18 éves koráig senki ki sem teszi a lábát otthonról. Ami pedig talán még jobb, ha az ember tényleg egyáltalán nem figyel oda a dalszövegre, mert vagy kiderül, hogy semmi értelme, vagy hogy az énekes egy perverz állat.

• Madonna: Papa Don't Preach

Ez akár Cat Stevens dalának folytatása is lehetne kicsit áthangszerelve. Mert kell ám a gyereknek apuka,  ezt megértette Madonna, csak az kell - és ez az, ami nem megy át az apjának -, hogy akkor és úgy beszéljen, amikor a gyerek kéri. Legalábbis egy bizonyos szocializációs időn túl (vö. újra: szeneslapát. Az igazi problémát sok család számára éppen a timing jelenti, vagy az, hogy tud ugyan ennek az időnek az eljöveteléről, de a váltás túl drasztikus. A full kontroll és a kontroll teljes elveszítése is pszichológust kíván az apának és a gyereknek egyaránt.

• The Doors: The End

És hát ha már pszichológia, akkor nem lehet elmenni a The End című monumentális darab mellett, abban ugyanis benne van a pszichoanalízis szíve-lelke, nos, Jim Morrison beletett apait-anyait: előbbit meg kell ölni, utóbbit meg kell dugni. És itt nem is téved Jim, mert valóban ez lenne a vég, tudja ezt ő is, Freud is, erre találta ki utóbbi a vágy kifejezést, ami pont azért jó, mert sosem teljesül be, sosem teljesülhet be. A gyerekek úgy három-ötéves korukra ki is növik ezt a dolgot, túljutnak ezen a féltékenységi, újraegyesülési tripen, vagy kicsit tudományosabban kifejezve megoldják az Ödipális konfliktust.

Hát igen.
Ezek lennénk mi a kortárs, illetve kevésbé kortárs popkultúrában.
Azt nem állítom, hogy a felsorolás reprezentatív lenne és azt sem, hogy a legjobb színben tűnünk fel az énekesek/szövegírók szemében-szájában, de legalább sokfélében.

Bizonyára izgalmas ok-okozati vagy korrelációs kapcsolatokat lehetne kimutatni, ha megvizsgálnánk mindenféle módszerrel, hogy ki megy énekesnek, dalszövegírónak, hiszen (mint amiről az érthetetlenül a feledés homályába merülő Karthago Apáink útján-ja, vagy - bár ott nem apa a főszereplő - a legendás Skorpió Dédapám című száma szól) - akár lehetne írni/énekelni isteni apa-gyerek kapcsolatokról is.