Cincognak az egerek

A feleségem keddtől vasárnapig Párizsban dolgozik, a fiammal azalatt kettesben vagyunk.
Nem para.
Én dolgozom, a fiam bölcsődében van, nagyszülők segítenek, egyszer az anyukámnál is aludt, megy minden a maga útján, tudom, mikor, mire van szüksége, ismerem a napi rutinját, sőt! Kár szerénykedni, hát ismerem a fiamat. Mégiscsak az apja vagyok.

De azért ahogy telik az idő, egyre

• többször és egyre több ideig van bekapcsolva a számítógép
• egy Magyar népmese 6-8 perces, abból általában egyszerre elég egy is, most viszont a 73 perces Vuk simán belefér három részletbe, és persze az első rész végén rögtön követeli a következőt
• több a fölösleges alku
• jó, még kétszer kirakjuk, aztán fürdés
• najó, hozok másik poharat 
• kitartóbbak és egyre gyakoribbak a hisztik
• türelmetlenebb és fáradtabb vagyok, ami persze fantasztikus köröket indít be
• többször kell a nyakamban/ölemben lennie
• többször és többféle pótcselekvést kellett beépíteni az evésekbe
• értelmetlenebbek a vitáink
• nem, nem hagyjuk egész napra a liftben a kismotort
• nem, nem tudok egy teljes könyvtárat magammal vinni az útra
• nem, egy A3-as méretű könyvet nem tudsz a nyakamban olvasni
• nem, a liftben/taxiban nem tudlak a nyakamba venni
• nem, azzal a bottal, amivel a kutyaszarban turkáltál, ne nyúlkálj a szádban
• nem, nem mezitláb nem megyünk el itthonról

Persze, az előző felsorolás mind a vad és masszív hiányt mutatja, mégis:

• pontosan megértette, hogy a mamája most nincs itthon
• nem volt folyton kiakadva
• nem kellett újra és újra elmagyarázni, hogy mi van
• iszonyú sok kedvesség csusszant ki belőle
• úgy szeretlek
• olyan kedves vagy
• hiányzik a mama)
• folyamatosan ismételgette a rokoni viszonyokat 
• a mama a te feleséged, a papapa lánya, ugye?
• a másik papapa, ő meghalt teljesen sajnos
• amikor skype-on beszélgettünk, a legmeghatóbban mesélte a napjait, küldte a puszikat, integetett, mutogatta, hogy melyik trikó van rajta

És arról persze szó sincs, hogy ezalatt a szűk hét alatt

• teljesen leállt volna a fiam vitaminbevitele
• minden korábbi szabály és rendszert felrúgtam volna
• teljesen felborult volna a napirend
• a háztartás a feje tetején állna
• kólás cumisüveggel tudna már csak elaludni
• a kádban is lehetne vacsizni

Szóval érdemes kicsit mindkét/három félnek kicsit ráfílingelni egyszer-egyszer a magányra, a kiszolgáltatottságra, arra, hogy nincs mese, meg kell oldani a helyzeteket, az élményeket egyedül bezsebelni, azzal együtt, hogy okostelefonok és a korlátlan internethozzáférésnek köszönhetően ez nem megy olyan könnyen, merthogy:

• a gigacuki fiam hurkapálcikával kardozik egy barátommal az autómentes napon az Andrássy útra lepakolt gyeptáglákon, már készül is a fotó, amit egyből küldök a feleségemnek
• az Állatkertben az állatsimogatóban megtámadtak a kecskék (ami a hátamon és nyakamon kívül a hitelességemnek sem tett túl jót, hiszen épp előtte magyaráztam el, hogy nyugodtan simogassa csak őket, hiszen nem bántanak), utána egyből telefonáltam, hogy elmeséljem a feleségemnek
• amikor a fiam az anyukámnál aludt és én éjjel értem haza, azért kicsit skypeoltam a szintén akkor hazaérkező feleségemmel.

Jöjjön hát a Strokes száma csak a cím miatt (Alone together), a rendszer 9 óra múlva újra összeáll.

Paradox magány. Paradox együttlét.
A hiány a lelkekben és a csontokban.