Unalommenedzsment

Két megkérdőjelezhetetlenség:

• Az alapvető motívumok olyan cuccok, amiket viszonylag hamar ki kell elégíteni, különben valamiféle szenvedés jön.
• Alapvető motívumból három van, a homeosztatikus (enni, inni, lélegezni), a szexuális-utódgondozó (dugni, szülni, nevelni) és a kíváncsiság (explorálni, manipulálni).

A szakma nem csak úgy dobálózik ám a szavakkal, ezek tényleg annyira alapvetőek, hogy még az állatok is képesek rájuk. Az első kettővel kapcsolatban ez talán nem is annyira meglepő. Ahhoz, hogy megértsük, mennyire univerzális a kíváncsiság is, meg kell nézni, mi van, ha ez a motívum nincs kielégítve.

Hát akkor unatkozunk.

A hangya ilyenkor a repedezett hajszálait tépkedi, a vízisikló az orrát túrja, a pinty belebambul a semmibe, mi pedig nyomogatjuk a távirányítót.

Az pedig borzasztó (lásd: fenti klip), ezért aztán mindent megteszünk, hogy elkerüljük az unatkozást, hogy kielégítsük a kíváncsiságmotíviumunkat. Pláne a gyerekeinkét. Táskáink, zsebeink tele vannak játékokkal, könyvekkel, fejünkben minden eshetőségre felkészülve, egyre csak gyűlnek a gyerekdalok, mesélnivalók, nehogy akár csak a hangyányi lehetősége felmerüljön annak, hogy gyermekeink unatkoznak.

Betéve ismerjük az ország kalandparkjait, eső elől különböző játszóházakba menekülünk, minicitybe járunk, éves bérletet váltunk az állatkertbe és a palatinusba, a vadaskert vadaspark személyzete előre köszön, az egész lakásunk egy gigantikus játékbolt. Ringató, dalolka, babaúszás, hangolka, manótorna, babajóga, szolfézs és biztos, ami biztos, nulla éves kortól angol nyelvóra.

Ártani nem árt.

Hát dehogynem. Lesz egy folyamatosan hullafáradt gyerekünk, aki képtelen lesz saját magát lekötni, hiszen azt szokta meg, hogy mindig lekötik. A felsoroltak között tényleg vannak igazán jó kezdeményezések is, de csak nagyon kevés adja meg a valódi felfedezés (exploráció!) lehetőségét. És hát az sem utolsó szempont, hogy ezek majdnem mindegyike fizetős szolgáltatás, aminek könnyen lehet egy olyan következménye is - túl azon, hogy a gatyánk rámegy -, hogy a gyerekeink azt fogják hinni, hogy ami ingyen van, az már nem is lehet jó.

Hát dehogynem. A kíváncsiság kielégítéséhez ezek egyáltalán nem szükségesek. Az viszont nagyon fontos, hogy egy gyerek egész hamar rájöjjön, hogy mivel tudja magát lekötni, szórakoztatni. Egy korábbi bejegyzésben már említett és irigykedve olvasott Nem harap a spenót című könyvben van egy példa egy angol és egy francia anyukáról, előbbi gyereke a parkban a teljes menetfelszerelés mellett is unatkozik és nyafog, míg utóbbié egy labdával is órákon keresztül tökéletesen elvan, miközben az anyja olvas.

És hát az is van, hogy buszra, villamosra várni, azon, vagy kocsival hosszasan utazni, végigülni egy vacsorát/ebédet talán nem a legérdekesebb a földön, de nem is biztos, hogy azzá kell/lehet tenni, ezek ugyanis olyan tevékenységek, melyeket meg kell tanulni önmagukért értékelni. Ha a vacsoraasztal kaja helyett könyvekkel van tele, ha a kocsiban a gyerekülésbe nem lehet beleülni, mert tele van morzsával és játékokkal, akkor az bizony egyrészt nem vall a legjobb unalommenedzsmentre, másrészt azt erősíti, hogy ezek olyan tevékenységek, amik alól ki kell menteni a gyereket, valami alternatíva kell.

Persze sokkal jobb egy jóllakott gyereket kiemelni az etetőszékből, mint egy, az éhségtől hisztérikussá válót, és hát ki ne akarna az útra és a család biztonságára koncentrálni vezetés közben, mint arra, hogy nyugodjon már meg az a gyerek a hátsó ülésen. Így aztán maradnak a pótcselekvések.