Anamnézis

Vasárnap, Katona József Színház, a Szputnyik Hajózási Társaság és a KJSz koprodukciója, 20:17

Orvos: Be kell vinnünk a (tátogva) ..........-ba!
Beteg: Ne! Csak a ..........-ba ne!
Orvos: De, de, oda tartozik, muszáj a ..........-ba vinnünk!
Betegjogi képviselő: A betegnek joga van nem a ........-ba mennie!

Itt az orvos és a jogi képviselő abszurd módon táncra perdültek, párbeszédük további részét dalba foglaljták, mi pedig a tátogásokból pontosan tudjuk, hogy melyik kórházról van szó.

Kedd, lakásunk, hajnali 01:29

- Gyeregyorsan, azt hiszem fullad, fogd meg gyorsan!
- Mit csináljunk?
- Nem tudom, hívom a mentőket!

- Jóestét, miapanasz?
- Jó estét, a fiam fullad!
- Mióta?
- Most kezdte, arra ébredtünk, hogy köhög, hörög.
- Volt már ilyen?
- Nem, most először!
- Pillanat, adok egy számot, ha nem veszik fel, hívjon újra!
- Köszönöm.
- Jobbulást!

- Jó estét, az előbb hívtam Önöket, fullad a fiam!
- Hol laknak?
- I. kerület.
- Pillanat, adok egy számot!
- Az előbb is telefonáltam, akkor egy másik számot adtak!
- Ez ügyelet, ezt hívja!
- Köszönöm!

- Jó estét, fullad a fiam!
- Be tudják hozni?
- Taxival igen. Hova?
- A ..........-ba, úgyis átirányítják hozzánk
- Mármint honnan? És hova?
- Hát a 24-es épületbe, aztán úgyis átirányítják hozzánk, a taxis úgyis tudja.

- Jó estét, egy taxit kérek!

- Öltözzetek gyorsan, megyünk a ..........-ba
- Ne, csak a ..........-ba ne!
- Ezen most nem fogunk vitatkozni, öltözzetek!

- Jó estét, a ..........-ba, a 24-es épülethez.
- Az nem tudom hol van.
- .....
- Na mindegy, majd megkérdezzük!

A taxiban kellemesen szól a Guns N' Rosestól a Live and Let Die, a fiam közben a legédesebben kérdezgeti, hogy ki vezet, hova megyünk, darálja a rokoni viszonyokat, az én feleségem a feleségem, a feleségem férje én vagyok, és egyébként is, a Cipő teljesen meghalt, a hörgés és az ugató köhögés mellett nyoma sincs rosszullétnek, feleségem, ölében a gyerekünkkel a túlcsorduló cukisággal küzd, én elől a remegő ajkaimmal. Nyomnám a taxis helyett a gázt. Kicsit bolyongunk a töksötétre világított János Kórház területén. Az egyik barakk-szerű épületben halt meg az apukám, mindig jó emlék ide visszatérni.

24-es épület, slattyogó éjszakás. Gigacuki fiam kérdezi, hol vagyunk? Mi suttogva, meghatódottan, parázva válaszolunk, a kórházban. Éjszakás a számítógépen pötyög, gyerekünk felé nem nagyon néz, aki csak folytatja gyerekfeletti viselkedését. Lelki kezeimmel már elragadtam a programozás elől az orvost, akiről közben pontosan tudom, hogy a dolgát végzi, csak annyira abszurdnak tartom, hogy fontosabb a tajszám, mint az édesen hörgő fiam. Persze amikor végül odagurul a hang irányába, már kedves, megmelengeti a sztetoszkópot, mielőtt a fiamhoz érne vele, aki még a száját is gond és sírás nélkül nyitja ki.

- Krupp. Egyértelműen krupp. Vigyék át a 19-esbe!
- Az hol van?
- Kimennek, jobbra fordulnak, aztán balra, a kivilágítatlan játszótér előtt lesz egy sötét kőfal, az vezet a fekete épülethez. Csöngessenek.

- Jó estét, ide küldtek.
- Ide nem jöhet be, menjen ki! Még kijjebb! Ott jó (Ez a jelenet is kísértetiesen emlékeztet a látott darabra.) Mutassa!

Mármint a papírt. Mutatom. Mármint a papírt. Bemegy oda, ahol már nem látom, nem szól egy szót se, hosszú percek telnek el, megjön az orvos. Ő is megvizsgálja. Fiammal a már megszokott párbeszéd: nevek, helyszínek, hajmennyiség. Aztán:

Orvos: Egyikük menjen a gyerekkel inhalálni, másikuk jöjjön velem, felveszem az adatokat!
Én: Te menj inhalálni, majd én elmondom az adatokat.
Orvos: Apa mindent tud?
Én: Igen, apa mindent tud!

Persze apa nem tud semmit, a születési súlyt 200 grammal fölé lövi, az apgár-értékről - bár pontosan tudja, mi az, hisz ezerszer kérdezte ugyanezeket - most dunsztja se, sőt, még a terhességi hetek számát is benézte egy héttel. Aztán gyorsan kimenekül a helyzetből, megy segíteni a feleségének és az ápolónőnek, a kisfiú ugyanis úgy bömböl és feszít az inhalálás közben, ahogy még soha. Elkél a segítség.

Ölembe veszem, puszilgatom a fejét, nyugtatgatom kellemes hangomon, de közben a lábait a lábam közé szorítom, kezét lefogom, fejét hárman támasztjuk közel tiszta erőből. Négyen izzadunk. Ha ez nem double bind kommunikáció, hát akkor tényleg nem tudom, mi.

Aztán kapunk egy szobát, én hazataxizom ruhákért, WC-papírért, könyvekért, lefelé a lépcsőn ügyesen (dehogy ügyesen) elfojtok (dehogy fojtok) egy zokogást, a taxisofőr kedves pöszeséggel számol be a gyerekei krupp-élményeiről. Szeretem a hajnali jópofizásokat. Mire visszaérek, a feleségem és a fiam már alszanak, s mivel nem sikerült kikönyörögni, hogy én is bent alhassak, ezért - hajnali fél 4 van - hazarohanok aludni.

Hörgő gyerekemet bő 3 óra múlva már újra látom, mosolyogva ébred, ölelésre nyújtja karjait, munka után együtt számoltuk az akváriumban a halakat. Öt, mondta a rengeteg halra. Az előzőt váltó ápolónőnek hála aznap már bent "alhattam", szerda délben pedig már ki is jöhettünk.

És ha már ennyire megszerettük a János Kórházat, hát péntek este vissza is mentünk. Ugyanis csütörtöki éjszakánkat a fiam sírása hamar megszakította. Bementem hozzá, nem tudok beszélni, mondta, majd ezt bizonyítandó ki is hányta az aznapi bevitelt. Aztán ezt megismételte. Aztán megint. Aztán ezt megtette másnap a reggelivel is, minden korty vízzel, ropival, háztartási keksszel. Estére, a magát punnyadtá és enerválttá hányó gyerekünket a kiszáradástól féltve visszavittük a tett és a szabadon rohangáló vírusok helyszínére, hogy megnézzék elég aceton van-e a pisijében.

Határeset, elfogadom, mondta a már ismert 19-es épületben a már ismert orvos, majd hazaküldött a Daedalonetta kúp és a folyadék szigorú adagolásának instrukciójával.

Végülis újra kellemesen csalódtunk a szolgáltatószektorban.

(Kép forrása: http://commons.wikimedia.org/wiki/File%3AKrupp_1080.jpg)