Egyke-e vagy!

Minden elsőszülött egy ideig egyke.

Ez az állapot ikrek esetében viszonylag rövid ideig tart csak, testvér nélkülieknél valamivel tovább, de a legtöbb család esetében legalább a következő terhesség láthatóbb részeitől kezdve, a kistestvér születésétől számítva meg aztán pláne, garantáltan vége a paradicsomi életnek.

Ami persze egyáltalán nem paradicsomi, a szülőknek a legkevésbé, mi legalábbis egyre inkább azt érezzük, hogy úgy csúszunk bele egy igazi egyke gyerek nevelésébe, mint kés a vajba. Olvasztottba. Kényeztetünk, következetlenkedünk, bénázunk, félrenevelünk, mindent engedünk, majd semmit se engedünk, hogy aztán mégis mindent engedjünk.

És mindezt a dackorszak vészes közeledtével.

A fiunk meg ennek - és életkorának - megfelelően mindent azonnal szeretne akar, követel. Olyan, mint amilyenek a kereskedelmi tévék voltak az indulásuk körüli tíz évben, csak itt, csak most, csak tőlünk, csak mi. Csak remélni tudjuk, hogy a fiunknál ez kevesebb ideig fog tartani.

Szóval tombol az egocentrikus világképe, és szíve szerint mindenféle Galileiket elevenen elégetne, akik arról próbálják meggyőzni, hogy nem ő a Világegyetem közepe. S minthogy nekünk tényleg nincs más dolgunk, amikor vele vagyunk, minthogy vele legyünk, így aztán csomó olyan kérését is teljesítjük, amikről korábban el sem tudtuk volna képzelni.

Íme egy összetettebb, de teljesen értelmetlen, viszont annál jellemzőbb beszélgetés:

- Kirakózzunk!
- Jó, gyere!
(kiönti az egyébként négy éveseknek való, már rongyosra játszott, 45 darabos puzzle-t a szőnyegre, amit egyébként gond nélkül kirak, leülök mellé.)
- Hallgassunk lemezt!
- De hát most mondtad, hogy kirakózzunk!
- Most mondtam, hogy lemezt hallgassunk!
- Jó, beteszek valamit, de aztán befejezzük a kirakót, jó? Mit hallgassunk?
- Nem tudom.
- Micimackó jó lesz?
- Ne a Micimackót hallgassuk, az uncsi!
- A Regélő?
- Azt a  M A - M Á - V A L  szoktuk!
- Akkor mondd meg te, hogy mit hallgassunk.
- Nem tudom.
- De én se, amit meg mondok, az nem tetszik. Tudod, mit, beteszem a Süsüt és befejezzük a kirakót, jó?
Beteszem, folytatja a kirakót, majd
- A Micimackót hallgassuk!
- De hát az előbb azt mondtad, hogy az unalmas, most vegyem ki a Süsüt?
- Most mondom, hogy a Micimackót hallgassuk!
- Jó, akkor beteszem a Micimackót!
- Kirakózzunk!

Persze. Köthetnénk az ebet a karóhoz, lehetnénk ügyesebbek és következetesebbek, de közben meg azt gondolom, hogy néhány dolgon aztán tényleg nem múlik semmi. Majdnem 40%-kal idősebbeknek szóló játékot vígan kirak, közben fejből tudja az összes mese- és gyereklemezünket, akkor meg miért ne lehetne a kedvébe járni, és ezzel néhány hisztit megelőzni?

Csakhát a gyermeki agy nem így működik.

Hanem úgy, hogy egy-egy engedésből végzetes és olykor téves következtetésekre jut. Hiszen, ha egyszer egész kiflit kapott, akkor miért ne kaphatna máskor is egy egészet? Hogy nincs otthon, csak egy fél? Hát az kit érdekel. Az ő fejében az van, hogy ő azt, akkor, ott, abból és úgy ehet, ahogy akar. Meg úgy és akkor mehet ki az utcára, ahogy csak szeretne. Meg akkor, azt és annyi ideig nézhet a számítógépen, ameddig csak akar.

Szóval nem annyira tudja a dolgokat az érthető-nem érthető, teljesíthető-nem teljesíthető és a bármikor-soha dimenziókban elhelyezni, hiszen mi magunk sem mindig tudjuk. A dolog tényleg nem egyszerű, mutatom:

• érthető, és bizonyos esetekben akár teljesíthető is lenne, de azért inkább nem
• keljen fel hozzá a mamája is,
• másik pohárból szeretne inni,
• vegyem nyakba, amikor egyébként tele van a kezem
• érthető és szinte bármikor teljesíthető, de közben néha mégsem
• játszani szeretne
• üljek mellé
• meg akarja nézni a bokámon a gyógyuló sebet (ugyanolyan átéléssel mondja, hogy milyen szép, mint amikor megmutatom neki, ahogy kicsontozom a nyers csirkecombot),
• enni vagy inni szeretne
• nem érthető, de akár teljesíthető is lehetne, de azért főleg nem
• csak egész kiflit hajlandó enni,
• az összes kukoricát töltsük ki a tányérjába
• a könyvet, amiből mesélek, ne a gerincénél, hanem két kézzel fogjam
• nem érthető (ő sem látja okát, de azért akarja) és teljesíthetetlen
• a másik irányba menjünk
• meg akarja enni a porcicát
• érthető, de teljesíthetetlen
• vezeti akarja az autót, motort (de persze a leállított kocsi/motor kormányához odaülhet, miért ne?)
• vegyem nyakba a liftben
• nem akar sálat venni
• ne menjünk széllel szemben
• bele akar sétálni a kora tavaszi Dunába
• konnektor, tűz, stb.

És akkor most várjuk el a gyerekeinktől, hogy ezt megértse? Hát ne! A rendszertelenség éppen arra van, hogy eltévedjünk benne, ez nem is kérdés, az, hogy kitalálunk-e belőle, az már inkább kétséges, az meg még inkább, hogy a gyerekünket mennyire hagyjuk magára a kuplerájban.

Ha szerencsénk van, akkor a gyerekkor első harmadára, de legkésőbb felére azért csak összeáll valamiféle rendszer. De mivel szabályt erősítő kivételek mindig lesznek, ezért szó sincs arról, hogy bármi is sokkal egyértelműbb lenne. Inkább csak kialakul az elfogadás, a megértés, a mentalizáció és a késleltetés képessége.

A másik, ami sokat segít, az a testvér születése. A dimenziókban akkor sem lesz könnyebb eligazodni, sőt, traumák sora fogja érni szegény gyereket. A szülőknek viszont jóval kevesebb idejük lesz arra, hogy elvesszenek a káoszban, ami sok fenti problémára automatikus megoldást jelent.