Nem nyomja gyom az agyát!

Megyünk felfelé a lépcsőn a bölcsődében, számolja a fokokat, tízig eljut, oké, ezt már tudta, számol tovább, tizenegy, aha, ez új, légyszi, lassan rontsd el, kicsi vagy még ehhez, tizenkettő, ajjaj, nem lesz ennek jó vége, tizenhárom, húha, ezt hogy magyarázzuk ki a gondozói előtt, tizenöt, nahálisten, visszamászom hozzá tizenhétről, megpuszilom a homlokát, megnyugszom.

Ne mondd a gyerekednek, hogy okos, mert buta lesz, mondta még nyáron a Díványon egy mérsékelten okos cikk. Hát akkor mit mondjak neki ilyen esetben? És mit mondjak magamnak? Hát dehogyisnem okos! Persze elbízni nem kell magát senkinek sem, a fiam sem hibátlan, de van, amiben kifejezetten okos, akkor meg miért ne mondjam?

A cikk persze egy kicsit távolabbról csak arról szól, amiről a neveléslélektan úgy általában: ne az embert, hanem a cselekedetét méltasd. Nem az vagy, amit megeszel, ne keverd össze a gyereked személyiségét a teljesítményével, nem rossz ő, csak rosszat csinál, nem okos (de!), hanem teljesít, okosat csinált, megdolgozott érte.

Mert ha nem ezt mondjuk neki, hanem véletlenül összekeverjük a szezont a fazonnal, akkor elbízza magát a mihaszna, oszt idővel tényleg mihaszna lesz, nem fog küzdeni, fel fogja adni seperc, a kudarcra rosszul fog reagálni, jajjleszavége.

Azért persze értem én: az okos jelző nem tartalmaz sem konkrét, sem absztrakt utalást arra vonatkozóan, hogy mit jelent ez a szó, csak következtetni tud a gyerek, ott meg azért simán van esélye a benézésnek. De ha pontosan tudja, hogy mit és mikor csinált jól (vagy rosszul), akkor azért inkább előfordulhat, hogy képes lesz máskor is reprodukálni a dolgot, illetve, ha valamiért valami nem sikerül, akkor tudni fogja, miért nem ment, sőt, azt is, hogy mitől fog legközelebb menni. Ehhez azonban az kell, hogy a méltatás közel legyen a teljesítményhez. No meg, hogy meg is érdemelje.

Aztán nem árt belenézni az eredeti tanulmányba se, mert ott azért kicsit a helyére kerülnek a dolgok, bele a kontextusba, meg az elméleti keretbe.

Ha eddig nem tudtuk volna, akkor például megtudhatjuk, hogy van a probléma- és az érzelemfókuszú megküzdési mód. Ki lehet találni, hogy melyik stratégiát alkalmazó hogyan fog egy problémához hozzáállni. Az talán már kevésbé egyértelmű, hogy a két típust megtestesítő embertömeg máshogy áll az intelligenciához, utóbbi csoportba tartozók szerint ugyanis az IQ stabil, nem fejleszthető. Előbbiek viszont, azon kívül, hogy minderről az ellenkezőt hiszik, még várják is a kihívásokat, szinte dörzsölik a tenyereiket egy-egy keményebb probléma előtt.

(Most jut eszembe, hogy alsóban volt is délutánonként egy Töprengő elnevezésű, opcionális foglalkozásunk, remek feladatokkal. Nem féltem tőle, nem is vártam különösebben, egyszerűen csak nem értettem, hogy minek töprengeni, amikor focizhatok is.)

És hát főhőseink máshogy is állnak az iskola kihívásai elé, az egyik a jegyekre, a másik a tanulási folyamatra fog gerjedni, az egyik utálni fogja a kritikát, a másik kérni fogja, sorolhatnám napestig a jellemzőket, amik nyilvánvalóan egyetlen dologból erednek, mégpedig abból, hogy kisgyerekkorában mennyiszer okosozták le szegényt.

Hát itt mi hibázunk, de szerintem sokan vagyunk ezzel így. Ettől még semelyik gyerek sem fog hisztérikus tombolásba kezdeni, ha majd másodikban össze kell adnia két tíz alatti számot, de az egészséges énkép kialakítása fontos szülői feladat, egészséges reflexiókat kell adni, különben később nem lesz neki egészséges önreflexiója. Attól tehát, hogy a fiam büszkén mutatja, hogy terpeszbe tudott állni, még nem fogom holnap felhívni a Csollány Szilvesztert, és pontosan tudom, hogy csak bizonyos szavakban ismeri fel a saját nevének kezdőbetűjét, és ott is inkább csak a helyét tudja. De attól még lehidalok.

És hát hosszú a sora azoknak a jelenségeknek, amiből elfogultan csak arra lehet következtetni, hogy egészen különleges és fantasztikus, már-már a zseniség határait súroló képességei vannak a fiamnak. 

Erről persze mélyen hallgatok, annál is inkább, mert arra is képes vagyok, hogy kicsit hátrébb álljak, hátha onnan kicsit józanabb következtetésre tudok jutni. És igen, tudok. Mégpedig arra, hogy azon túl, hogy természetesen iszonyatosan okos a fiam, még az is van, hogy egészen másképp működik az agya, szeme, mint a felnőtteké. Merthogy nem az egészet nézi, ahogy elvileg mi, hanem a részleteket, neki ott a lényeg. Amiben mi elvesznénk, abban neki a rendszer áll össze. Melyik hajszál merre áll, hogy kell állnia a kanálnak a tányér mellett, mit csinál a marginálhangya a teljesen másról szóló mesében, melyik utcában laknak a rokonok, hol fogjam a könyvet, amikor mesélek neki, milyen színű pohárból és hogyan igyon, mikor melyik ételt szereti.

Mindez szükséges ahhoz, hogy elemeiben és legapróbb részleteiben megismerje és megértse a világot, és magát, megismerjen és megértsen minket. Viszont mivel mi nem igazán foglalkozunk a részletekkel, illetve nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget, ezért aztán csak ámulunk és bámulunk, hogy miket tud a gyerekünk. Ilyenkor óhatatlanul és észrevétlenül csusszan ki a szánkon a DEOKOSVAGY!

Nekünk nyomja ugyanis gyom az agyunkat!

A kép megjelenéséhez köszönöm Takáts Lilla hozzájárulását (www.designdroops.blogspot.hu)