Ah, tán nátha?

Sokféleképpen lehet betegségekről gondolkodni!

Például úgy, hogy:

Csúnyán köhög? Csöpögtess anyatejet a torkába!

Felhorzsolta nyuszimotorozás közben az arcát? Kend be szobahőmérsékletű anyatejjel a sebet!

Kicsit le vannak tapadva a csípőízületei? Írd rá egy pohárra, hogy szeretet, töltsd fel anyatejjel, majd fél órára tedd a hűtőbe. Amikor kivetted, óvatosan dörzsöld a gyerek medencéjébe a folyadékot!

Vagy úgy, hogy:

Fennakadt a szeme és kicsit habzik a szája? Semmi baj, fordítsd a hasára és tekerd hangosabbra a Jefferson Airplane-t!

41 fokos láza van? Ugyan, edzésben tartja az immunrendszert!

Kockásra köhögte a hasát? Annál jobb, erősödik a tüdeje!

Végül úgy is, hogy:

Lábujjhegyen jár? Rágja a körmét? Nem kéne pszichológushoz vinni? Szorong.
Nem ül meg a fenekén öt percet se? Fimota, ADHD, hiperaktív!

Nem néz a szembedbe? Autista.

Nem kakilt egy napja? Vizes szilvalekvárt neki napi ötször, nagykanállal.
Amikor pedig elhangzik a címben szereplő palindrom (miszerint visszafelé is), már lehet is felírni a jó kis antibiotikumot.

A para-nempara skála széles és hosszú, csak a fantázia és talán a gyámügy képes határt szabni a végeken az őrületnek.

De persze az igazi kérdés, hogy honnantól számít valami betegségnek. A mentális kellemetlenségeknél, de az orvostudományban is az van, hogy meg kell felelni bizonyos számú tünetnek, hogy az ember mehessen a zárt osztályra/intenzívre. Ha nincs meg mind, akkor lehet szabadon futkorászni. Innen nézve viszont legalább olyan kockázatos ez az iparág, mint amilyen értelmetlen. Cserébe remek üzlet, hiszen a korszellemnek megfelelően egész gyakran lehet és érdemes mindent újradefiniálni, új betegségeket lehet kitalálni, vagy éppen régieknek újat lehet adni.

Közben viszont elég fontos a megfelelő diagnózis, mert ha jókor adják és még jól el is magyarázzák, akkor tényleg életet menthet. Szoros és átvitt értelemben egyaránt. Csak sajnos a fordítottja is sokszor előfordul: ha rosszul diagnosztizálnak, akkor cseszheted.

Most már csak arra kell megtalálni a választ, hogy mikor kell diagnosztizálni és meddig elég a kibekkelés. Mert a diagnózis egyrészt egy bélyeg, amit kívülről nagyon könnyű rányomni valakire, hordani viszont már elég nehéz, a viselést a család számára elfogadni még nehezebb, levakarni pedig szinte lehetetlen. Másrészt azzal is számolni kell, hogy egy láthatatlan és egyben áthatolhatatlan plafont is odaépít az ember feje fölé, ami meggátolja a fejlődést.

De simán van olyan helyzet, amikor még ezekkel együtt is megéri. A jó diagnózis ugyanis útmutatást ad a jövőre és megértést, helyrerakást, elfogadást és - bár frászt kapok ettől a meglepően népszerű kifejezéstől - AHA-élményt a múltra. Hirtelen az embernek összeáll a kép, hogy a gyereke nem bosszantásból, vagy szófogadatlanságból nem alszik és még csak nem is azért, mert félrenevelted, hanem egyszerűen azért, mert sok a dopaminja. És nem azért nem szólt iskolába indulás előtt, hogy mindenkinek be kell vinnie szobanövényt, mert feledékeny, figyelmetlen, hanem mert Aspergeres, tehát tényleg azt hiszi, hogy ami az ő fejében benne van, az a másik fejében is ott van.

Másik oldalról viszont felér a gyermekbántalmazással a seggén egy percig megülni is képtelen, de borotvaokos gyereket magántanítvánnyá tenni, szétterapizálni és ritalinnal leszedálni, vagy a kicsit dadogó és szociális helyzetekben nem megfelelően működő, de közben elképesztően olvasott gyereket szakiskolába tenni, hogy utána élete végéig, magában Adyt és Rimbaud-t duruzsolva fénymásolhasson egy irodában.

Szóval jó cucc a diagnosztika, csak érteni kell hozzá.

A szövegben szereplő példák valósággal való kapcsolata a véletlen műve.