Dunsztod se!

Hogy alszik el a gyereked a bölcsődében/óvodában?
Mit csinál, ha sír? Kihez megy oda, hogy megvígasztalják?
Szokott verekedéseket kezdeményezni?
Megeszi az ebédjét rendesen?
Hagyja magát pelenkázni?
Kivel van jóban?
Miket szeret csinálni?
Mennyire társasági? Kezdeményez is, vagy csak sodródik?
Ő is harap, karmol, rúg, vagy csak elszenvedi mindezt?
Betartja a szabályokat?
Hallgat a nevére?
És egyáltalán, hogy szólítják őt bölcsis/ovis társai, gondózói/óvói?

Közel egy éve nagyjából ugyanezeket a kérdéseket tettem fel, a választ azóta sem tudjuk.

Fogalmunk sincs!
Nem tudunk semmit sem!

Lepasszoljuk a gyerekünket, aztán reménykedünk abban, hogy az, aki vigyázza szemünk fényét, életünk értelmét, sokkal többet gondol erről az egészről, mint amennyit az állam. Aztán, amikor a fiunk mondókákat skandálva jön haza, újabb és újabb dalokat villant, tésztaláncot készít a mamájának és megpillantjuk a bölcsődei szoba falán egyik művét, amihez ragasztót és ollót használt, akkor azért valami visszacsorog abból, hogy nagy baj, azért nincs.

És hát az is van, hogy egyre jobban és többet beszél (értsd: be nem áll a szája), így aztán egyre jobban képben is vagyunk, ami viszont azzal is jár, hogy néha olyanokat is megtudunk, amitől görcsbe rándul a gyomrunk, elborul az agyunk.

Érzékeny téma ez, nekem a gyerekemről, a gondozónőknek az éhbérrel honorált munkájáról van szó, ilyen kiindulás mellett még akkor is igen nehéz úgy kommunikálni, hogy egyik fél se vegyen semmit se magára, munkájára, ha egyébként messzemenőkig elégedettek vagyunk a bölcsődével. És persze ki tudja, hány részinformációból és résztapasztalatból állt össze az adott valóság a fiam fejében? És egyáltalán vele történt-e az, amiről beszél.

Azok a kérdések ugyanis, amiket ilyenkor ijedségemet, tanácstalanságomat palástolva próbálok feltenni, számára teljesen indifferensek, így aztán egy idő után abba is hagyja a beszámolót egy laza nem tudommal, vagy azzal, hogy játsszunk a szőrös állatokkal! Onnantól meg aztán nincs visszaút.

Így aztán sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett például annak a konfliktusnak a vége, ami nagyjából a következőképpen indulhatott:

Fiam (F): nem vagyok telefon!
Barát (B): de telefon vagy!
F: nem vagyok telefon!
B: de telefon vagy!
F: te vagy a telefon!
B: nem, te vagy a telefon!
F: nem, én nem vagyok telefon, te vagy a telefon!

Itt egy kisebb tartalmi szakadás után így folytatódhatott a dolog:

B: motorozni akarok!
F: ez az én motorom!
B: de én motorozni akarok!
F: ez az én motorom!

Aztán újabb képszakadás után a fiam sarkokat és odamenést említett, de innentől már nincsenek információim.

De mit tegyen ilyenkor a szülő? Pláne mit tegyen a pszichológus szülő, akitől azért egy kicsit tartanak a gondozónők (vagy csak projektálnék?)? Kérdezzen rá a bölcsődében, hogy ugyan miért kellett a sarokba állni a fiának? Már látom is magam előtt az alábbi regresszív párbeszédkezdeményt:

Én (É): Hogy képzelitek, hogy sarokba állítjátok a fiamat?! 2014 van, nem 1980.
Gondozónő (G): Apa, de hát hogy gondolod, hogy mi a sarokba állítunk bárkit is?
É: Hát, mivel a fiamat nem szoktuk otthon sarokba állítani, ezért aligha találhatna ki ilyen büntetést.
G: Értem, tehát hazudok?
É: Én nem azt mondtam, de ilyet egy gyerek nem talál ki magától.
G: Tehát mégis hazudok.
Én: De én nem ezt mondtam.
G: De.
Én: Akkor egy telefon vagy!

Egy ilyen beszélgetés után joggal aggódhatunk azon, hogy másnap belepisálnak a levesünkbe, én már a mellettünk lévő étteremben is háromszor meggondolom, hogy szóljak-e, hogy a rántott sajt valószínűleg nem friss, ha hideg a közepe, egyszerűen nincs meg a reklamálás kultúrája Magyarországon.

Nyilván nem fogom megtudni, hogy valójában ki a telefon.

Az egyetlen, amit talán mégis tenni lehet, hogy felnőttként kezeljük magunkat is és a bölcsődei személyzetet is. Ehhez nem kell más, mint végtelen nagyvonalúság, komoly önismeretet igénylő önkontroll, rengeteg alázat és felülkerekedési képesség. Mindez egyidejű jelenléte esetén semmi sem áll útjába annak, hogy stewardess-i mosoly kíséretében a következő szavak hagyják el az ember száját:

Feleségemmel együtt nagyon nagyra becsüljük az emberfeletti erővel végzett munkátokat és természetesen nem szeretnénk titeket még jobban leterhelni, de fontosnak gondolnánk, ha az óvodába kerülésig tartó időszakban többet tudnánk beszélgetni azokról a dolgokról, amik a fiunk nevelésében nehézséget jelentenek számunka, hogy közösen tudjuk egyengetni a következő öt hónap kihívásait.

Hajrá!