Azon a félelmemen már túljutottam, hogy nem ismer fel a fiam, most az a para, hogy nem rajong értem eléggé. Nem úgy és nem annyira, mint a feleségemért. Szó sincs persze gigantikus féltékenységekről, egyszerű tény ez, a mama fan club gigantikus és mindenre kiterjedő, az irántam való rajongás inkább csak afféle second choice. Ha nincs ott a feleségem, jó vagyok én is, de ha igen, akkor nem is kell már más. Ilyenkor a legritkább esetben fordul csak elő, hogy engem hív, ha pedig a mamáját hívja, és mégis én megyek, azért kicsit csalódott. Mamaolvasson, mamaetessen, mamaszívjaazorrom, mamaöltöztessen, mamajátsszon.
Nyilván nem tudja, de eléggé kontraproduktív működésmód ez a családunk egészét tekintve, hiszen így egyre kevesebbet fogok én menni, jóval fáradtabb lesz a feleségem, én meg jóval türelmetlenebb, jóval érzékenyebb az elutasításra.
Közben meg tőlem akar gyereket, azt hiszi, majd a feleségem lehet, felesége lehetek, szóval egyáltalán nem következetes. Vagy az, csak mi nem értjük. És persze ilyenkor azt érzem, hogy mit sem ért az a néhány évnyi egyetemi, posztgraduális és doktori tanulmányom, amely alatt azt sulykolták, hogy a fiú gyerekek (lányok a pszichoanalízisben csak kényszerből léteznek) az anyukájukba lesznek szerelmesek, gyereket akarnak tőlük, apjuk pedig egészen addig gyűlölet tárgya, amíg rá nem jönnek, hogy vágyuk nem lehet valóság. Na ekkor aztán jól azonosulnak apjukkal.
Aki nem hiszi el, olvassa a frusztrált Freudot, vagy hallgassa az ödipális konfliktusát nem megoldó Jim Morrisont.
Mivel azonban sem a pszichoanalízis, sem pedig a pszichedelikus rock atyjának nem sok fogalma lehetett a XXI. századi családmodellekről, ahol a nemi szerepek kiegyenlítettebbek, ahol a nemi szervek kevésbé határozzák meg a családban/életben betöltött szerepeket, ezért aztán teljes tévedésükkel mérgezik meg a gyerekeik lelki fejlődését árgus szemekkel figyelő szülőket.
Merthogy a ma gyereke dehogy lesz szerelmes az ellenkező nemű szülőbe és dehogy azonosul a saját nemű szülőjével. Legalábbis az olyan családokban semmiképp sem, ahol a családi feladatokat mindenki ellátja, ahol nincs olyan, amit vagy csak az egyik, vagy csak a másik csinál, hanem mindenki tud és csinál is mindent. Ahol pedig olyan szerencsések a gyerekek, hogy mindkét szülővel még minőségében és mennyiségében is ugyanannyit vannak, ott aztán még a rajongás mértéke is teljesen azonos is lehet.
Nálunk sajnos nem ez a helyzet, a kötött munkaidőm miatt fél hat előtt a legritkább esetben tudok csak itthon lenni. A fiam megismer, efelől az utóbbi időben már nem sok kétségem van, és bizonyos értelemben rajong is persze értem, de azért kicsit néha jó lenne egy hagyományos család hagyományos férfi- és apaszerepét betölteni, mert akkor annak ellenére, hogy mostanában simán lehet, hogy gyűlölne a fiam, legalább pontosan tudnám, mi fog következni: a várva várt azonosulás. Most viszont a sötétben tapogatózom, hiszen a mennyiségben viszonylag hagyományos, de minőségében emancipált apukák gyerekeikre sajnos még nem dolgoztak ki fejlődéspszichológiai modelleket.
Így aztán várok.
A gondolat-, érzelem- és blogolvasó fiam ma reggel, lapzárta után, azzal keltett, hogy csak akkor reggelizik, ha már én is felkeltem, és azt szeretné, ha én vinném a bölcsődébe.
Lehet, hogy nincs is mire várnom.
A képet - melyen e blog szerzője is megtalálható - D. H. Skogen, a remek Youngblood Brass Band frontembere készítette az A38 hajón 2013. november 25-én.
Merthogy a ma gyereke dehogy lesz szerelmes az ellenkező nemű szülőbe és dehogy azonosul a saját nemű szülőjével. Legalábbis az olyan családokban semmiképp sem, ahol a családi feladatokat mindenki ellátja, ahol nincs olyan, amit vagy csak az egyik, vagy csak a másik csinál, hanem mindenki tud és csinál is mindent. Ahol pedig olyan szerencsések a gyerekek, hogy mindkét szülővel még minőségében és mennyiségében is ugyanannyit vannak, ott aztán még a rajongás mértéke is teljesen azonos is lehet.
Nálunk sajnos nem ez a helyzet, a kötött munkaidőm miatt fél hat előtt a legritkább esetben tudok csak itthon lenni. A fiam megismer, efelől az utóbbi időben már nem sok kétségem van, és bizonyos értelemben rajong is persze értem, de azért kicsit néha jó lenne egy hagyományos család hagyományos férfi- és apaszerepét betölteni, mert akkor annak ellenére, hogy mostanában simán lehet, hogy gyűlölne a fiam, legalább pontosan tudnám, mi fog következni: a várva várt azonosulás. Most viszont a sötétben tapogatózom, hiszen a mennyiségben viszonylag hagyományos, de minőségében emancipált apukák gyerekeikre sajnos még nem dolgoztak ki fejlődéspszichológiai modelleket.
Így aztán várok.
A gondolat-, érzelem- és blogolvasó fiam ma reggel, lapzárta után, azzal keltett, hogy csak akkor reggelizik, ha már én is felkeltem, és azt szeretné, ha én vinném a bölcsődébe.
Lehet, hogy nincs is mire várnom.
A képet - melyen e blog szerzője is megtalálható - D. H. Skogen, a remek Youngblood Brass Band frontembere készítette az A38 hajón 2013. november 25-én.
Biztos vagyok, hogy tényleg "nincs is mire várnod", viszont minél inkább havazik, annál inkább hull a hó, azaz magyarázzam? Minél inkább parázol, ez a helyzet annál inkább szorongatóbb a fiad és a te számodra is, és a szorongás "ragadós", ezt adod tovább a fiadnak.
VálaszTörlés