"Apu, amikor meghalok, ki fog rám gondolni?" - kérdi a hátamtól a bő hároméves fiam kedélyesen, kezében a kedvenc könyvével, miközben biciklivel haladunk a bölcsődébe.
Egy kerékfordulat alatt az alábbi válaszlehetőségek fordulnak meg a fejemben:
- Téssék? Nem hallom, akkora a szembeszél!
- Őőőőőő, izé, nézd csak milyen szép az a kutya, akkora, mint egy tehén!
- ...
- De édes vagy, úristen!
- Jajj, fiam, ne kérdezz ilyen hülyeségeket!
- Erről most nem tudunk beszélni, hát a biciklin ülünk!
- Édes kisfiam, hát azt sem tudod, mi az a halál!
- Majd a mama megmondja!
Természetesen ezek teljesen elfogadhatatlan próbálkozások egy tényleg elég nehéz kérdés megválaszolására, én pedig a következő tekerésre már hallom is, ahogy a bennem talán nem is annyira szunnyadó pszichológus belekezdene a Mit szeretnél, ki gondoljon rád? kérdésbe, de szerencsére időben észbe kapok és váltok a Majd biztos lesznek gyerekeid, feleséged mondatra. De persze egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a helyes megoldás.
Némi párbeszéd után ugyanis kiderült, hogy a kérdés inkább mintha arra vonatkozna, hogy mi, a szülei fogunk-e rá gondolni, mi fogunk-e vele beszélni. És mivel azt mégsem mondhattam, amit a jó Mufasa mondott a kis Simbának úgy 1:31-től, miszerint:
ezért aztán még egyszer bepróbálkoztam a gyerekekkel, házastárssal, majd azt mondtam, de ez még annyira sok idő, hogy ezen most még igazán nem kell gondolkodnod. Jófej volt, megértette, hogy terelek, másnap a mamájánál próbálkozott.
Tudtam én, hogy lesz téma a halál, de valahogy abban bíztam, hogy még van pár évem arra, hogy felkészüljek. Mondjuk jó naiv vagyok, hiszen elég sokszor került már szóba a dolog nem csak az apukámmal kapcsolatban, hanem kiszáradt csigaházak, lassan elnyomott hangyák, út menti lapos sünök és különböző színű levelek, illetve stegoszauruszok, triceratopszok és kardfogú tigrisek kihalása kapcsán is. Bónuszként néha belekezdek a kihalás és a halál közötti különbség magyarázatába is, a non plus ultra pedig az evolúció rövid ismertetése - ez még csak-csak megy, de a megértéssel már komoly gondok vannak: Született a kardfogú tigrisnek egy gyereke, amelyiknek nem volt kardfoga, és az ügyesebb volt és megcsinálta a kardfogút.
Nagy ügyet persze nem kell csinálni a dologból, éppen annyit és akkor kell magyarázni, amennyire igénye van és amennyit megért a dologból egy most éppen bő három éves gyerek. Az evolúcióval persze bőven messze mentem, magamat akartam szórakoztatni. És itt kezdődik a szülői észnél levés: fel kell ugyanis ismerni mind az igény, mint a megértés szintjét. A halál, mint téma fontos és bonyolult, ez biztos, de az már nem, hogy egy kérdés feltevése együtt is jár azzal, hogy annak fontosságát és bonyolultságát is agyonhangsúlyozzuk.
Annak ellenére ugyanis, hogy biztos mozgatja az elmúlás kérdése, nincs szüksége hosszas magyarázatokra, rövid idő után simán másról kezd el beszélni, arra meg aztán pláne semmi szükség, hogy a derült égből kezdjünk el a túlvilágról, temetőkről, holttestekről, evolúcióról, az élet körforgásáról mesélni, neadjisten énekelni, de az sem megoldás, hogy Phoebe anyjához hasonlóan mi is kikapcsoljuk a filmeket azok szomorú végei előtt.
Mindez nem jelenti azt, hogy nem kell komolyan venni a gyerekünket. Sőt. Akármilyen hülyeségnek/korainak/értelmetlennek/logikátlannak is hangzanak a kérdései, félelmei, a lényeg, hogy a gyerekünk fejében okos/épp jókori/értelmes/logikus és legfőképpen komoly gondolatok fogalmazódnak meg. Így aztán a mi feladatunk nem a helyretevés, hanem a dolgok helyén kezelése gyerek és felnőtt fejjel egyaránt. Ha például azt mondja, hogy fél a sötétben, akkor fel kell gyújtani a villanyt, legközelebb akár már előre, de nem kell előtte erre felhívni a figyelmét, mert akkor a félelem értelmet nyer. De mondjuk az orvostól való félelem már valósabb, ott ugyanis néha tényleg fájni fog, ilyenkor nem árt nem sokkal előtte elmagyarázni, hogy pontosan, lépésről lépésre mi és miért fog történni, mert így fel fog tudni készülni.
A gond akkor kezdődik, amikor a kettőt összekeverjük. Például így.
Kicsim, figyelj csak, ülj le egy kicsit, valami fontosat szeretnék mondani. Most együtt bemegyünk a szobába, bent sötét lesz, de nem kell félned, melletted leszek, csak tudod, kint nincs villanykapcsoló, szóval muszáj bemennünk, majd fogom a kezed, jó? Veled vagyok.
Illetve.
Gyere, mi következünk.
Majd nyomókötést rögzítenek a lüktető seben, amit előtte fertőtlenítővel, mélyrehatóan kitisztítottak.
A lifelong rettegés mindkét esetben garantált.
Némi párbeszéd után ugyanis kiderült, hogy a kérdés inkább mintha arra vonatkozna, hogy mi, a szülei fogunk-e rá gondolni, mi fogunk-e vele beszélni. És mivel azt mégsem mondhattam, amit a jó Mufasa mondott a kis Simbának úgy 1:31-től, miszerint:
ezért aztán még egyszer bepróbálkoztam a gyerekekkel, házastárssal, majd azt mondtam, de ez még annyira sok idő, hogy ezen most még igazán nem kell gondolkodnod. Jófej volt, megértette, hogy terelek, másnap a mamájánál próbálkozott.
---
Nagy ügyet persze nem kell csinálni a dologból, éppen annyit és akkor kell magyarázni, amennyire igénye van és amennyit megért a dologból egy most éppen bő három éves gyerek. Az evolúcióval persze bőven messze mentem, magamat akartam szórakoztatni. És itt kezdődik a szülői észnél levés: fel kell ugyanis ismerni mind az igény, mint a megértés szintjét. A halál, mint téma fontos és bonyolult, ez biztos, de az már nem, hogy egy kérdés feltevése együtt is jár azzal, hogy annak fontosságát és bonyolultságát is agyonhangsúlyozzuk.
Annak ellenére ugyanis, hogy biztos mozgatja az elmúlás kérdése, nincs szüksége hosszas magyarázatokra, rövid idő után simán másról kezd el beszélni, arra meg aztán pláne semmi szükség, hogy a derült égből kezdjünk el a túlvilágról, temetőkről, holttestekről, evolúcióról, az élet körforgásáról mesélni, neadjisten énekelni, de az sem megoldás, hogy Phoebe anyjához hasonlóan mi is kikapcsoljuk a filmeket azok szomorú végei előtt.
Mindez nem jelenti azt, hogy nem kell komolyan venni a gyerekünket. Sőt. Akármilyen hülyeségnek/korainak/értelmetlennek/logikátlannak is hangzanak a kérdései, félelmei, a lényeg, hogy a gyerekünk fejében okos/épp jókori/értelmes/logikus és legfőképpen komoly gondolatok fogalmazódnak meg. Így aztán a mi feladatunk nem a helyretevés, hanem a dolgok helyén kezelése gyerek és felnőtt fejjel egyaránt. Ha például azt mondja, hogy fél a sötétben, akkor fel kell gyújtani a villanyt, legközelebb akár már előre, de nem kell előtte erre felhívni a figyelmét, mert akkor a félelem értelmet nyer. De mondjuk az orvostól való félelem már valósabb, ott ugyanis néha tényleg fájni fog, ilyenkor nem árt nem sokkal előtte elmagyarázni, hogy pontosan, lépésről lépésre mi és miért fog történni, mert így fel fog tudni készülni.
A gond akkor kezdődik, amikor a kettőt összekeverjük. Például így.
Kicsim, figyelj csak, ülj le egy kicsit, valami fontosat szeretnék mondani. Most együtt bemegyünk a szobába, bent sötét lesz, de nem kell félned, melletted leszek, csak tudod, kint nincs villanykapcsoló, szóval muszáj bemennünk, majd fogom a kezed, jó? Veled vagyok.
Illetve.
Gyere, mi következünk.
Majd nyomókötést rögzítenek a lüktető seben, amit előtte fertőtlenítővel, mélyrehatóan kitisztítottak.
A lifelong rettegés mindkét esetben garantált.
A fiamat tehát foglalkoztatja a halál témája, de úgy tűnik, nem retteg sem attól, hogy ő meg fog halni, sem attól, hogy én, sem pedig attól, hogy valószínűleg és remélhetőleg az utóbbi előbb fog bekövetkezni, mint az előbbi.
Az evolúció már kicsit parásabb.
Az evolúció már kicsit parásabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése