2014. augusztus 17., vasárnap

Apakép

Mire vágyik egy apa?

Hát arra, hogy jófejnek tűnjön a gyereke szemében. Hogy nyújtson biztonságot. Hogy legyen igazságos. Hogy érezze azt, hogy mindentől és mindenkitől megvédi, ha kell. Hogy odafigyel rá. Hogy példakép lehessen. Hogy erőt, védelmet és következetességet sugározva nyújtson feltétel nélküli elfogadást és korlátlan szeretetet. Hogy feltétel nélküli elfogadást és korlátlan szeretetet sugározva nyújtson erőt, védelmet és következetességet.

Ennek megfelelően (szándékaimtól függetlenül, bár nem feltétlenül azok ellenére) azzal együtt hozunk csomó apa-fia sztereotípiát, hogy egyébként - bár ezzel talán nem vagyok egyedül - nem tartom magam sztereotipikus apának.

Akárhogy is. A fiam erősnek, bátornak, magasnak, vékonynak, ügyesnek, okosnak, viccesnek gondol. Azt hiszi, rengeteg hajam van, biztos benne, hogy bárhonnan egy pillanat alatt odaérek hozzá, és persze bármilyen távolságból hallom is, amit mond. Meg van győződve arról, hogy remek kézügyességgel vagyok megáldva, s ennek köszönhetően nem csak szépen és kreatívan rajzolok, hanem bármit össze is szerelek, megépítek. A fiam szemében Superman vagyok szandálban, rövidnadrágban.

De mi van ha kiderül az igazság?

Mi van, rájön, hogy gyenge, gyáva, alacsony, nem kövér, de azért vékony se, viszont csomó mindenben ügyetlen, nem is kifejezetten okos és nem is mindig vicces vagyok? Hajam is egyre kevesebb, lassabb vagyok, mint a fény, de még a hangot sem érem utol gyalog. Mi van, ha észreveszi, hogy egyáltalán nem tudok sem rajzolni, sem pedig szerelni?

Akkor oda az apakép?


No nem mintha olyan rettenetesen dolgoznék a hibátlan alfa-apakép kidolgozásán, az ember az adottságairól nem tehet, és ezt mi egész markánsan is képviseljük, a vízszintező meg tényleg elromlott, de úgy tűnik, ezzel együtt nagyon fontos a fiamnak, hogy tökéletesnek lássa az apját. És ha mégsem úgy működik valami, ahogy azt elképzelte, ahogy azt tőlem megszokta, akkor azt egyrészt egyre jobban sérelmezi, másrészt - minthogy egyre jobb és kitartóbb, rendszerezettebb az emlékezete - ezek egyre jobban alakítják az összbenyomását is. Mivel tehát minőségileg is egész más szinten alakítja ki magában a körülötte levő emberekről a képet, ezért csak egyre ügyesebben, körültekintőbben és ritkábban szabad csak hibázni.

Persze még megvan a régi beidegződés, egy három és négy közötti gyerek bőven tud értelmetlen dolgokon hisztériázni, de vannak már igazán okos sértődései is. Minőségi kiakadásai. Amiket már meg lehet érteni, amik miatt már lehet szégyenkezni, amikre már nem legyint a szülő, hogy ááá, úgyis elfelejti. Amikor például meg akarja mutatni, hogy milyen ügyesen tud lecsúszni egy csúszdán, akkor neked csak ne kelljen sehova se annyira nagyon sietned, egyrészt mert úgyis eleve késésben vagy, másrészt mert semmi sem fog múlni azon a (további) két percen.

A majd legközelebb megmutatod természetesen nem elég magyarázat, mi az, hogy majd?!, ő most tudott felmászni a csúszdához vezető tényleg meredek létrán, ezen most sikerült először egyedül, segítség nélkül, akkor te csak ne hivatkozz holmi távoli és megfoghatatlan jövőbeli időpontokra! Ha mégis, akkor ne lepődj meg azon, hogy egy pillanat alatt lezuhansz a Superman-i magasságokból, hogy aztán a földre érve már csak a szandálos, rövidnadrágos valakivé válj, aki betuszkolja a csalódott gyerekét a kocsiba.

Ennyitől persze még nem emelkedik személyiségvonássá a szülők rugalmatlansága és türelmetlensége, ennél azért jobb fej egy hároméves, ahhoz, hogy tényleg elmenjen a gyerekünk kedve új képességeinek mutogatásától, ennél jóval gyakrabban kellene figyelmetlennek lenni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése