Comeback

A legtöbb együttes akkor jön vissza comeback-albummal, amikor a tagok rájöttek, hogy

• mégsem megy a szólókarrier
• mégsem elég a korábbi albumokkal, koncertekkel bezsebelt pénz
• nem bírják ki a közönség rajongása nélkül
• nem bírják ki zene nélkül
• végre újra van ihletük
• kijöttek a detoxból/rehabról
• a tagok kibékültek egymással.

De a szomorú valóság az, hogy a comeback-albumok után a legritkább esetekben szokott eljönni ugyanaz a siker, mint ami volt a szünet előtt, jobb esetekben még előfordulhat, hogy a visszatérő album jó, de aztán megint semmi.

Azt, hogy a blog újraélesztése milyen lesz, nem tudhatom, majd kiderül, azt viszont biztosan tudom, hogy

• meg sem próbálkoztam másféle karrierrel
• az eddigi bejegyzésekből sem gazdagodtam meg
• jó, persze, azért az jól esett, hogy néhányan érdeklődtek a blog folytatása felől
• igényem volt persze arra, hogy írjak, de azért egész jól viseltem az átmeneti hónapokat
• eddig is lett volna ihletem
• a cukron kívül nem fogyasztok semmilyen tudatmódosítót sem
• senkivel sem vesztem össze

Ha a fenti felsorolás mást nem is, azt talán bizonyítja, hogy nem vagyok rockzenész. Ez viszont azt is jelenti, hogy a szünet kimagyarázásához kénytelen leszek más okokat találni.

Nézzük, mire bukkanok a 2014. október 5-e óta eltelt időszakból.

1. Született egy lányom.
2. Könyvvé szerkesztettem az eddigi bejegyzéseket.

Bár a sorrendet épp fordítva szerettem volna, de ahogy az első gyerekem megszületéséig sem voltam képes végezni a szakvizsgámhoz szükséges szakdolgozatommal, úgy a második gyerekem előtt sem tudtam átírni a blogot. Annyira nem, hogy a lányom már kb. három és fél hónapos, a kézirat viszont csak tegnap lett végleges. De állítólag még időben vagyunk, a könyv a könyvhétre (június első hétvégéje) kijön a nyomdából. Ott fogok izgulni az Európa Könyvkiadó standjánál.

A blog viszont a továbbiakban sokkal inkább fog az első pontról szólni, a másodikkal kapcsolatos fejleményekről továbbra is a blog Facebook-oldalán fogok írni.

Szóval tehát.

Eddig hárman voltunk, most pedig négyen vagyunk.

Elég újszerű érzés.

Újra keveset alszom (de most talán jobban bírom), újra sokat affektálok, újra nyálas a kisujjam, ahogy magamra kötöm a lányomat, újra érzem a puha cuppogásokat a mellkasomon, nyakamon, újra magyarázkodni kell, hogy az ott tényleg egy gyerek és nem, köszönöm, tényleg szívesebben állok a buszon. Aztán újra pelenkázok, büfiztetek, fürdetek és öltöztetek.

Egy dolgot nem csinálok, nem csinálunk újra: ezúttal nem altatok, nem altatunk. Lehet, hogy vannak olyan szerencsések, akik tudnak altatni, de szerintem ez csak a helyzet félreértése. Az altatási heurisztikák és az elalvás ugyanis lehet, hogy korrelál egymással, de ok-okozati összefüggést én még nem fedeztem fel a kettő között.

Ezért aztán új stratégiánk van. Ez pedig a nyugtatás. Persze sejtjük, hogy mikor álmos a lányunk, de csak azért, hogy aludjon, még nem kötjük magunkra, csak azért, hogy aludjon, még nem rójuk a végeláthatatlan köröket a lakásban ritmikusan dudorászva. Viszont megpróbáljuk valahogyan megszüntetni az érezhetően rossz állapotot. Ez néha szoptatást jelent, néha az én ujjam szopogtatását, néha ágyban ringatást, néha hasunkon, mellkasunkon ringatást. Hogy éppen melyik közben alszik el, nem tudjuk előre kiszámolni, de ezúttal nem is akarjuk.

Így aztán jóval kevésbé stresszelünk az alváson, mint tettük a fiunknál.

De nem csak ez más. Nem csak ez az új.

Azt látni például, ahogy a lányunk kipattanó szemekkel, vigyorogva nézi a bátyját, egészen különleges érzés. Azt megtapasztalni, hogy a fiunk mennyire törődik, odafigyel a húgára, több, mint megható. Nézni őket együtt fürdeni vagy egymás mellett feküdni, mesélni az este egy diát a fiamnak úgy, hogy közben a lányom tátott szájjal mered a falra vetített mesére egészen rendkívüli.

Persze nem minden csordul túl a giccstől, voltak türelmetlen és hisztérikus napok is, de alapvetően úgy látjuk, hogy egész jól megy ez a kétgyerekes élet. 

Most érezzük csak igazán, hogy család lettünk.