Laza görcs

Az Erasmus ösztöndíjam alatt megismert ukrán-német, azóta ausztrál és most épp amerikai barátommal nem kis arroganciával egész sokat gúnyolódtunk azokon, akik, amikor igazán lazák akartak lenni, becsukták a szemüket, háromig számoltak, majd azt suttogták maguk elé, hogy sei spontan. Aztán valami nagyon merészet tettek.

Én ebben igazán hiszek: tényleg akkor lehet csak az ember spontán, ha azt jó előre kitalálta. Csak úgy, random módon, mindenféle SWOT-analízis nélkül nem csak hogy nem lehet, de nem is szabad az embernek elengednie magát.

És kifejezetten örülök annak, hogy ezt rajtam kívül mások is, már rendszer-szinten is így gondolják.

Ilyen például a kórház, ahol a feleségem mindkét gyerekünket szülte. Ott például a szülők, a köldökzsinór elvágását követően kapnak két órát, hogy orvosok, ápolók és takarítók nélkül, hármasban legyenek, bőrkontaktot létesítsenek újszülött gyerekükkel.

Reform a javából. Tényleg.

A figyelmes olvasók, esetleg tapasztalt szülők azonban észrevehetik a kellemetlen részletet a sorok között.

Mégpedig.

Hogy ez nem lehetőség, hanem kötelező. Nincs a mondatban -hat, de még egy szottyat -het sem, ami a döntési lehetőségre, a szabadságra, a feltételes módra utalna.

Nem, itt kérem szépen két órán keresztül bőrkontaktálni kell.

Én viszont 100 perc után már kicsit fáztam a kigombolt ingemben, már megszáradt a magzatmáz a mellkasomon, a lányom már elaludt a feleségem hasán pihenve, és hát egy kicsit már álmosak is voltunk úgy éjfél után valamivel, szóval kicsit aggódva, de azért mégis kikukucskáltam a szülőszobából, hogy a telefonjukon játszó ápolóktól megkérdezzem, hogy esetleg nem mehetünk-e mégiscsak le az újszülött-osztályra.

Az álmosság és a fázás jeleit nem mutató ápoló kedvesen ránézett az órájára, majd a beteglapra, majd kedvesen tájékoztatott minket arról, hogy még nem telt le a két, háborítatlan óra.

xxxx

Ha még messze is vagyunk attól, hogy a finnekhez hasonlóan nálunk se legyenek tantárgyak az iskolában, azt már egyre több tanár felismeri, hogy az otthon melege/hidege és az iskola hidege/melege közötti átmenet nem magától értetődő. Ennek áthidalására úgynevezett beszélgetőkörök során a gyerekek elmondják hogy vannak, melyik lábbal keltek, hogy érkeztek az iskolába, mi történt velük az újratalálkozást megelőző pár órában, napban.

- Timi te jössz, hogy érkeztél ma hozzánk?

- Busszal!

- Jajj, hát Timi, de vicces vagy, arra gondoltam, hogy hogy vagy!

- Ja, jól!

- És te, Bendegúz?

- Én öööö, én most nem tudom, kimaradhatok?

- Jajj, Bende-drágám, olyan szépen elmondta mindenki, hogy hogy van ma köztünk, biztos jól esne neked is elmesélni a tegnapodat

- De Gertrúd néni, én ma nem szeretném

- Bende. Benne van a házirendben. Mondd el, hogy hogy vagy, vagy lerontom a magatartásjegyed!

Miután Bende ijedtében és szégyenében bepisilt, behívták a szüleit. 

Szóval nem minden gyerek és nem minden szülő alkalmas a diktált lazaságra. Jó dolog a bőrkontakt, de lehet belőle elegem. Jó dolog a beszélgetőkör, de ha arra ugyanúgy szorongva készül egy gyerek, mint az egyszeregyre visszaböfögésére, akkor semmi értelme. De itthon még messze nem tudunk különbséget tenni a szabályok és törvények betűje és értelme között.

Hát igen, a lazaságot nem lehet tanulni, mondta magának a spontaneitásától szétrobbanó blogger, majd belebújt a már tegnap kikészített cipőjébe, háromszor kezet mosott, leakasztotta a kulcsot a megszokott helyről, majd elment a Néprajzi Múzeumba megnézni az Ellenpedagógia a tóparton című kiállítást.