Kindergarten vs. óvoda

Magyarországon berakják a gyerekeket egy helyre, ahol megóvják őket. Német (és angol) nyelvterületen a gyerekek egy nekik készült - metaforikus - kertben töltik a napjaikat.

A különbség magáért, de még annál is inkább a gyerekekért beszél. Őket ugyanis nem kell semmitől sem megóvni, viszont annál inkább teret kell nekik biztosítani arra, hogy játszhassanak, kibontakozhassanak, úgynevezett éljenek.

Csakhogy Magyarországon az óvodás gyerekeket inkább megóvják. De hát tényleg meg kell őket óvni. No de nem azért, mert a gyerekek pont úgy viselkednek, mint a gyerekek, nem. Ennél a dolog sokkal szebb és még annál is cinikusabb. A rendszer ugyanis mintha direkt úgy épülne fel, hogy abban a gyerekek úgy viselkedjenek, hogy ne játsszanak, hanem úgy, hogy óvni kelljen őket.

A megóvást pedig az alábbi két tényező biztosítja:

1. A jó melegre felfűtött csoportszoba
2. A szabályok tengere

Előbbire nemhogy az ég világon semmi szükség sincs, de még egészségtelen is, szóval csak azt tudom elképzelni, hogy emögött csakis a gyógyszerlobbi lehet. Melegben a nátha, az influenza, a hányós-fosós vírus, a kötőhártya-gyulladás úgy terjed, mint kés a vajban.

A rengeteg szigorú és következetes szabály alkalmazása mögött viszont nem lobbi, nem összeesküvés-elmélet vagy paranoia áll, hanem

30 FŐ.

Perszepersze. A törvény egyébkén már 25 főben maximálja a csoportlétszámot (ami szintén sok), de szerencsére - a rugalmasság jegyében - ettől a számtól 20% erejéig el lehet térni. S mivel jóval több óvodai férőhely van, mint gyerek (nem!), ezért ettől a számtól a legtöbbször lefelé szoktak eltérni (nem!).

Szóval a fiam szeptember óta kiscsoportos egy nagy, huszonkilencfős csoportban.

Alig várom már a szeptember 1-et, amikortól három éves kortól kötelező lesz óvodába járni, hiszen országszerte gombamód nőnek ki a földből az újabb és újabb óvodák (nem!).

Hogy mi mindent nem lehet megcsinálni egy harmincfős csoportban, azt részben leírtam itt, a blogban, részben, kicsit jobban kifejtve benne lesz a rövidesen megjelenő könyvben is, szóval ennek most még egyszer nem futok neki.

Viszont.

Van egy aspektus, ami létszámtól független.

Ez pedig a hierarchiaféltés, a szociális dominancia orientáció. És ezzel már lent is vagyunk a szociálpszichológia egész mély bugyraiban.

Miszerint.

Van egy elképesztően központosított rendszer, ahol három óvodára jut egy vezető, és ez még a jobb eset, hiszen van olyan kerület is, ahol 8-10 intézmény fölé akarnak egy vezetőt tolni. Namost, ez az egy vezető minden döntés ura, de legtöbb esetben hölgye: mindent ő tud, mindenben övé az utolsó és az első szó, mindenki másnak kuss a neve. Gyerek, szülő, óvodapedagógus, pedagógus-asszisztens, dadus csak szépen fogja be a száját, és lesse a nagyfőnököt.

Mindez egészen addig nem probléma, amíg nincs valami rendkívüli. De amikor mondjuk terhesség okán elmegy az egyik óvónő, akkor aztán meg lehet nézni, hogy néz ki a tankönyvi kereteken túl a Sidanius és Pratto által megalkotott szociális dominancia elmélet.

Nem igazán lenne izgalmas a két szociálpszichológus személye, ha, ahogy azt megszoktuk, mindketten fehér férfiak lennének. De nem. Sidanius ugyan férfi, de olyannyira fekete, hogy tagja volt a 60-as évek végi radikális polgárjogi mozgalomnak, a Fekete Párducoknak, s Pratto ugyan fehér, de egy másik alávetett csoport tagja, mivel úgy alakult, hogy nőnek született.

Felrúgták tehát ők ketten azokat a társadalmi konvenciókat, amelyek szerint a hierarchizált társadalmakban, mint amilyen a miénk is, mindenkinek megvan a maga helye: az alávetetteknek alul, a dominánsaknak fölül. A rendszert - mondják a szerzők - ilyen igazságtalanságok mentén fogjuk igazságosnak, helyesnek gondolni, éppen ezért a rendszer a fenntartásában - szemben néhány színes bőrű politikussal, magas pozícióban dolgozó nővel, gyesre menő férfival - mindannyian és folyamatosan érdekeltek vagyunk. Ez van a rasszizmus, a szexizmus, a xenofóbia, de még a protestáns munkaetika mögött is. És ezt szolgálják az úgynevezett hierarchia-erősítő erők és legitimáló mítoszok is, mint amilyen például a rendőrség, az egyenlőtlenül érvényesített jogok, a bíróság, a politika, vagy mondjuk az oktatás. Elég ha csak megnézzük ezt a videót.

Vagy ezt:

És már el is érkeztünk az óvoda-kindergarten problematikához:

A Kindergartenben, amit nem csak a hierarchia tart össze, egy terhesség esetén például tájékoztatják a szülőket a helyzetről, mármint, hogy egy elmegy, de majd felveszünk egy másikat, a kettő közötti időszakot, ha van ilyen, okosan, szakmaian áthidaljuk. Az újat bemutatjuk a szülőknek, gyerekeknek, hiszen hadd ne soroljam.

Egy óvodában viszont a szülő nem partner, nem érdekes; az óvodában történtekhez nekünk - felsőbb utasítás híján - nincs közünk. Mi tehát a terhességet a gyerekeinktől tudjuk meg, azt pedig, hogy nem vesznek fel helyette új embert, folyosói pletykákból. És visszafelé is működik a rendszer: szülőit - felsőbb utasítás híján - nem tudunk összehívni, hiszen olyanra még  s o h a s e m  volt példa, hogy a szülőit a szülők hívták volna össze, ezért aztán hőbörögni is csak egymás között tudunk. Aztán szintén folyosói pletykákból megtudjuk, hogy mégis felvesznek valakit, de - felsőbb utasítás híján - az óvónők semmilyen információt sem adhatnak ki. Annyit is csak óvatosan, hogy két munkanap múlva kezd. Megismerjük, ha visszük a gyerekünket.

Persze ha lenne, lehetne az óvoda és köztünk párbeszéd, nem kellene mindent szétszabályozni. Akkor lenne megértés, lehetne rugalmasság, lehetne érdeklődni és nem kellene szükségszerűen óvni. Akkor írhatnánk mi is levelet az óvónőknek és nem csak ők nekünk. Akkor használhatnánk a telefont egyéb dolgokra is, mint pusztán arra, hogy lemondjuk a másnapi kaját. Akkor legálisan is megkaphatnánk az egyszerűbb, egy számjegyből álló kaputelefon-kódot, nem csak a megjegyezhetetlent.

De hát központosítás van, igazgató van, felsőbb utasítás van. Hova is lenne a rendszer, ha lennének egyéni döntési jogkörök is az egyébként kreatív és jó szemléletű óvónők kezében? Ha az egész rendszer a bizalomra és nem a szabályokra, a törvényekre és a megkérdőjelezhetetlen hierarchiára épülne.

A hierarchiaalapú, széjjelközpontosított, társadalmi dominanciára és félelemre is épülő rendszerben tehát nincsenek könnyű helyzetben az óvónők. Úgy kell ugyanis velünk szemben megértőknek lenniük, hogy közben képviseljék a hatalom diktálta, megkérdőjelezhetetlen szabályokat is.

Így aztán az érdekérvényesítés, a kommunikáció, az együttgondolkodás és -működés protokollja a következő lesz: ha szólsz, beleszólsz, ha érdeklődsz, bizalmatlankodsz, ha javasolsz, megkérdőjelezel.

Kár.
Kár érte. Kár értük. Kár értünk.

De legfőképp a gyerekeinkért kár, akik sokkal több játékot és sokkal kevesebb óvást érdemelnének.