2015. június 13., szombat

Elégia

Ismerjük a terrible two-t, ismerjük dackorszakot, tudjuk, hogy lesz majd kamaszkor és tudjuk, hogy a mai rohanó világban minden hamarabb jön el, mint tette a mi időnkben, akkor ugyanis még térdig ért a hó.

A pszichológia viszont alig beszél a dackorszak és a kamaszkor közötti időszakról, magukra hagyva ezzel a cimkézési vággyal/kényszerrel élő szülőket.

És persze, a dackorszak nem ér véget a szobatisztasággal, tudjuk ezt, de akkor is, adhatna a tudomány némi támpontot az előttünk álló jobb/rosszabb esetben hat-hét évhez.

Ugyanis.

Az én szüleim maguk voltak a higgadtság. Szerintem 18 éves koromig egyszer sem kiabáltak velem vagy a nővéremmel. Nem volt otthon hangos szó, veszekedés, mi voltunk a bezzeg család sok barát szemében. Pedig biztos én is csináltam néhány kemény dolgot óvodáskoromban, de ezek közül most egy sem jut eszembe.

Ja, de:
  • fejre ejtettek, elhalt, majd befeketedett a fogam,
  • leestem a körhintáról, felszakadt a térdem,
  • végighorzsoltam az orrom az egyik mászókán lógva,
  • pocsolyába léptem, elázott a zoknim (!) a szandálban (!),
  • sámlin állva hátraléptem, hogy megcsodáljam a szekrényre (!) rajzolt művemet, eltörött a karom,
  • a begipszelt kezemmel húztam ki a kád dugóját, naná, hogy elázott a gipsz,
  • a filc kupakos végével vakartam a gipsz alatt viszkető karomat, naná, hogy bent maradt a kupak,
  • és hát bizonyos okok miatt egy életre eldöntöttem, hogy sosem dodzsemezem többet. Ezt azóta is tartom.
A fiam is jó úton halad, és ez így van rendjén. Csináljon csak hülyeségeket, semmi bajom nem lett nekem sem (persze az emberrel, aki fejre ejtett, akkor találkoztunk utoljára), csak hát olyan jó lenne, ha én is jó úton tudnék haladni, és nem hinném, hogy valóban bármi is azon múlna, hogy én sorolom a nem!-eket, a hagyd abba!-kat, a béna fenyegetéseket, az elég!-eket.

Az apunak sose kellett kiabálnia, sorolnia a nem!-eket, a hagyd abba!-kat, a béna fenyegetéseket, az elég!-eket, elég volt, ha a John Lennon-szemüvege mögül ránk meresztette a szemeit, mi rögtön tudtuk, hogy na, ott és akkor elég. Aztán persze, amikor már nagyobbak lettünk, pontosan tudtuk, mikor jön a szemmeresztgetés, nemeresztgesdaszemed!, mondtuk, de persze akkor is tudtunk, hogy elég.

Amikor pedig valamilyen rejtélyes oknál fogva nem jöttek be a tágra nyitott apu-szemek, akkor igazán keményre váltott: nem köszönhetsz holnap reggel!, mondta, s mivel ez egész életében nagyjából háromszor hangzott el, és mivel annyira félelmetesnek tűnt az, hogy a harag, a büntetés másnapra húzódik, hogy azonnal megértettük a helyzet komolyságát. Másnap aztán mindig köszönhettünk.

Ezzel a két fegyelmezési eszközzel nagyjából meg is volt oldva az apai szigor, de hogy miért működött, arról fogalmam sincs. Azt persze még értem, hogy minél ritkábban alkalmazta, annál hatásosabb volt, de azt már kevésbé, hogy egy nagyra nyitott szempár milyen kognitív tartalommal bírt, azt meg még kevésbé, hogy mivel oldotta meg a többi alkalommal az iránymutatást.

Mi tehát tudtuk, hogy mikor elég, a fiam viszont egyelőre még nem mindig érti a rendszert. Nekem, nekünk kell rá megtanítani, ez a mi feladatunk, de ehhez nem meresztgethetjük minden éberen töltött percében a szemünket, mert akkor azzal az egész elveszíti az értelmét. Arról nem is beszélve, hogy kipróbáltam: ha én nyitom nagyra a szemem, akkor inkább vicces vagyok, semmint megálljt parancsoló.

Szóval egyelőre még keresem a megfelelő, önazonos elég-jelemet. A kiabálás, a számítógép-megvonással fenyegetés, na, akkor mars be a szobádba, nem az.


1 megjegyzés:

  1. Az én apámnak elég volt közölnie, hogy "nézd az ujjamat" (és közben néhányszor ide-oda ingatta a mutatóujját) és én már tudtam, hogy eddig és ne tovább. És én sem értem, hogy mitől működött.

    VálaszTörlés