2015. július 9., csütörtök

Képzelt riport egy...


... nem, nem amerikai pop-fesztiválról, hanem egy gyeden töltött napról.

Íme tehát egy Móricka által elképzelt nap.

Hét körül lehet.

A lányom már mocorog az ágyában, de ezt még nem tudhatjuk, mert egyelőre még ájultan alszik mindenki.

Aztán egyszer csak halljuk, ahogy némán lenyomódik a gyerekszoba és a mi szobánk közötti ajtón a kilincs, a fiam bekukucskál. A redőnyök sötétítette szobában is látszik a fáradság jeleit nyomokban sem mutató mosolygó szempár és száj. Mire a feleségemmel egyszerre azt mondanánk, hogy gyere, ő már be is kuckózta magát közénk, és én ugyan még próbálom elhitetni magammal, hogy alhatok egy kicsit, de valójában már tudom, hogy ez a nap elkezdődött.

Felkelek, bekapcsolom a fiamnak a számítógépen a reggeli meséjét, ezen a héten a Shrek van soron, együtt nézzük az épp aktuális 15 percet. Amikor letelik, mindketten szomorúak vagyunk. Na mindegy, azért igyekszem felnőttként viselkedni és nem visszanyitni a fiam által becsukott számítógépet.

Közben a lányom is felkelt, cukin vigyorog a feleségem kezéből a mellettem ülő bátyjára. 

Kimegyünk reggelizni.

A fiam párizsis kenyeret eszik (határozottan vaj nélkül), utána paulát tol, a lányom rusztikusra pürésített gyümölcsöket.

Öltözés, öltöztetés, a 4-nél több fogúaknak fogmosás, aztán indulás munkába, óvodába.

Persze nem nekem, én szerencsére maradhatok otthon a lányommal, fordult ugyanis a kocka, most a feleségem megy dolgozni. Gyed a lelke mindennek.

Szóval egy visszafogottan könnyes búcsú után még mindketten üldögélünk kicsit a bejárati ajtó előtt a csempén, aztán én felállok, kimegyek az indiánnyártól meleg erkélyre, a lányom mászik utánam. Kint aztán, míg én a földre terített hálózsákon fekve próbálok magamhoz térni, ő belekapaszkodik a székbe, feláll, fenékre huppan, feláll, fenékre huppan, ezzel egészen addig elvan, amíg le nem biccenti kicsit az erkélykorlátot. A sírásra magamhoz térek, próbálom megnyugtatni, ő, megérezvén, hogy megijedtem, zokogásba csap, visszamegyünk a lakásba, ott újra mosolyog.

Lezuhanyzom, ettől újra kiborul, amikor megnyugtatom, vizes lesz, szóval magamat fel-, őt meg átöltöztetem, aztán bukósisak mindkettőnknek, biciklire fel, irány a Kopaszi gát. Út közben rajong, zötykölősére röhög, a gáton hintázik (igazából hintáztatom, köze nincs hozzá), én kakaózom, aztán leheveredünk egy plédre, a lányom füvet tépked és néha eszik, én olvasok, közben próbálok egy kis tízórait a lányom szájába juttatni: almát szopogat, kölesgolyót gurigat.

Mivel a helyzet még új, meg mert miért is ne, áttekerünk az Astoriára, a feleségem munkahelyére, hogy együtt ebédeljünk. Amikor felénk biccent a BTK ex-dékánja is, akkor azért egy kicsit giccsbe borul az ELTE menzája.

Ebéd végére a lányom már elfárad, még pont ébren van, amikor rárakom a bukósisakot, de mire bekötöm a gyerekülésbe, már alszik. Szegénynek a feje ide-oda billenne, ezért inkább csak eltolom a Károlyi kertig, hogy ott, az újra kiterített pléden folytathassa délutáni alvását. Lekötöm a biciklit, majd én is lefekszem mellé, olvasok, kockulok, kicsit talán el is elpilledek.

Persze ez a gyerekem sem egy hétalvó, szolid 50 perc után felébred, nem igazán érti, hol van, de aztán, a játékai láttán megnyugszik. Vissza a biciklire, ezúttal nem alszik, nem is élvezi különösebben az utat, még otthon is egész nehéz megnyugtatni, kézben, ölben, rajtam, ezúttal úgy tűnik, semmitől sem csillapodik a sírás, nyilván kicsit túlhajtottam a megelőző hat órácskát, még a játéktelefont is eldobja, bennem soft pánik készül kibontakozni, aztán eszembe jut az ultimate megoldás: a saját telefonom. Hat hónapos kora óta lenyűgözi, és az sem érdekli különösebben, hogy ki van kapcsolva a képernyője. A lényeg, hogy tudja: ez az, amit én is használni szoktam.

Jöhet az uzsonna. Illetve jöhetne, ha kicsit nagyobb gyakorlatra tettem volna szert az etetésben a korábbi hónapokban. Csakhogy a lányom rendre sztrájkolt, szájzárat kapott, amikor én próbáltam kaját juttatni a szervezetébe, és hát ez most sem volt másképp. Hiába pépesítettem reggel túrót, csirkét, krumplit, készítettem be néhány, pótcselekvésre alkalmas tárgyat, a lányom kitartóan ellenáll.

Újra előveszem a telefonom, de ezúttal ez sem segít, már az egész gyerek úszik a halványfos színű krémben, keményre kapcsolok, enni kell, lefogom kezét, tartom a fejét, de ettől csak mindketten idegesebbek leszünk. Nagy nehezen feladom. Átöltözünk, már nem is számolom, hányadszorra. kicsit bohóckodom neki az építőkockáival, bábjaival, majd újrapróbálkozom az etetéssel. Ezúttal gond nélkül csusszannak a teli kanalak a szájába, a végén csak pelenkát kell cserélni.

Végre le tudom tenni a játékaihoz, kicsit írom a blogom, ő közben a legcukibban gügyög, karattyol, rötyög, abba is hagyom a pszeudomunkát, inkább együtt cukiskodunk, fényképeket készítek, hogy a feleségem is képben legyen, aztán jöhet a délutáni egység, magamra kötöm a lányom, megyünk a már középsős fiamért az óvodába, ahonnan a délutáni nem alvástól túlpörgött fiamat nem is olyan egyszerű elhozni, apróbb, a játszótéren sem alábbhagyó hisztit végül a becsatlakozó feleségem ölelése oldja fel, innentől már újra beáll a közteherviselés.

---- xxx ----

Hogy ennek van-e bármi köze a valósághoz, hogy a lányom apásabb lesz-e, mint a fiam, hogy más lesz-e ettől a kötődési mintázata, nem tudhatom, szeptember közepén újra írok, akkor már a valóságról.

(Saját fotó)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése