- És mit fogsz csinálni?
- És jó lesz az neked?
- Jól meggondoltad?
- De mennyi időre?
- De nem fogod unni?
- Nem parázol?
- De te akartad?
- De minden nap?
- És ki fog elégíteni?
- Ha fiú lenne, akkor is bevállalnád?
- A feleséged kényszerített?
Most pedig felsorolom, hogy miket szoktak egy nőtől kérdezni, amikor gyedre megy:
...
Nyilván egy férfi a nők és a férfiak szemében is többet ér, mint egy nő, egy férfi végtelen agysejtjét nem lehet csak úgy, büntetlenül leszedálni, neki kell a folyamatos, multimodális inspiráció, a társasági élet, a pörgés, otthon lenni a gyerekével az teljesen érthetetlen és értelmetlen, mintha egy ultramaraton-futót arra kérnénk, hogy tyúklépésben, sőt, ágyban fekve eddzen.
A férfi ugyanis munkára van gyártva.
Mindegy, miben hiszel, valamelyik istenben vagy valamelyik Darwinban, a magyar valóságban - legyél jobbos vagy balos, liberális vagy konzervatív, okos vagy buta, gazdag vagy szegény, művelt vagy bunkó, kifinomult vagy egyszerű, idős vagy fiatal és persze férfi vagy nő - a férfi helye a munka világában van. Álljon a gyártósor mellett, üljön az íróasztala mögött, álljon a katedrán, a hentespult mögött, vagy éppen a ranglétra egyre magasabb fokain, a lényeg, hogy csinálja azt, amit az evolúció/isten neki szánt. A többitől pedig egyszerűen tartsa magát távol. Jobb lesz az mindenkinek.
Nyilván minden reggel alig várom, hogy végre otthon hagyhassam a családomat, hogy csak este találkozhassak velük. És a feleségem is alig várja, hogy elhúzzak végre otthonról, addig se teszek kárt a családomban.
Közben pedig milyen bántó és figyelmetlen már az egész? Tényleg ennyire egyértelmű, hogy az apa émelyegni fog a gyereke mellett, és hogy az anya valójában a munkahelyén is csak a gyerekeire gondol? Ő miért ne akarhatna dolgozni? És az apa miért ne akarhatna többet a gyerekével lenni?
Szerencsénk van, a feleségemmel nagyjából ugyanannyit keresünk, szóval anyagilag teljesen mindegy, melyikünk esik ki a munkából, érzelmileg viszont nagyon nem az. Merthogy mindketten szeretnénk ki is esni, meg vissza is menni. Szeretünk dolgozni és szeretjük a gyerekeinket is. Fura kombó, értem én.
Jójó, persze nem akarok naiv lenni, tudom, hogy ez a helyzet, bár természetes kéne, hogy legyen, azért inkább újszerű és ritkaság. És azt is tudom, hogy még csak sejtem, hogy milyen fárasztó lesz otthon lenni a lányommal. Részben azért, mert nem nagyon lehet majd leereszteni, kikapcsolni; az öltöztetés-pelenkázás-etetés-itatás-programás-vígasztalás-altatás spirál, még ha hamar rutinná is válik, akkor is iszonyúan le fog szívni, másrészt pedig nehezen bírom a deprivációt. De hát nincs mit tenni, nehéz úgy 7-15-20 évesen barátságokat megalapozni, hogy majd 23-15-10 évvel később egyszerre, egy országban legyünk, amikor szülők leszünk.
Mindegy, miben hiszel, valamelyik istenben vagy valamelyik Darwinban, a magyar valóságban - legyél jobbos vagy balos, liberális vagy konzervatív, okos vagy buta, gazdag vagy szegény, művelt vagy bunkó, kifinomult vagy egyszerű, idős vagy fiatal és persze férfi vagy nő - a férfi helye a munka világában van. Álljon a gyártósor mellett, üljön az íróasztala mögött, álljon a katedrán, a hentespult mögött, vagy éppen a ranglétra egyre magasabb fokain, a lényeg, hogy csinálja azt, amit az evolúció/isten neki szánt. A többitől pedig egyszerűen tartsa magát távol. Jobb lesz az mindenkinek.
Nyilván minden reggel alig várom, hogy végre otthon hagyhassam a családomat, hogy csak este találkozhassak velük. És a feleségem is alig várja, hogy elhúzzak végre otthonról, addig se teszek kárt a családomban.
Közben pedig milyen bántó és figyelmetlen már az egész? Tényleg ennyire egyértelmű, hogy az apa émelyegni fog a gyereke mellett, és hogy az anya valójában a munkahelyén is csak a gyerekeire gondol? Ő miért ne akarhatna dolgozni? És az apa miért ne akarhatna többet a gyerekével lenni?
Szerencsénk van, a feleségemmel nagyjából ugyanannyit keresünk, szóval anyagilag teljesen mindegy, melyikünk esik ki a munkából, érzelmileg viszont nagyon nem az. Merthogy mindketten szeretnénk ki is esni, meg vissza is menni. Szeretünk dolgozni és szeretjük a gyerekeinket is. Fura kombó, értem én.
Jójó, persze nem akarok naiv lenni, tudom, hogy ez a helyzet, bár természetes kéne, hogy legyen, azért inkább újszerű és ritkaság. És azt is tudom, hogy még csak sejtem, hogy milyen fárasztó lesz otthon lenni a lányommal. Részben azért, mert nem nagyon lehet majd leereszteni, kikapcsolni; az öltöztetés-pelenkázás-etetés-itatás-programás-vígasztalás-altatás spirál, még ha hamar rutinná is válik, akkor is iszonyúan le fog szívni, másrészt pedig nehezen bírom a deprivációt. De hát nincs mit tenni, nehéz úgy 7-15-20 évesen barátságokat megalapozni, hogy majd 23-15-10 évvel később egyszerre, egy országban legyünk, amikor szülők leszünk.
Nade elég a nyafogásból!
Azon túl hogy pszichológiailag is izgalmasnak tartom ezt az egészet (érdekes lesz, ha nem is megfigyelni, de kicsit rálátni arra, hogy mit tesz majd a gyedes időszak a kötődési mintázatokkal, hogy a lányunk majd apásabb lesz-e, mint a fiunk, ilyenek), azért arról se feledkezzünk meg, hogy gyerekekkel, pláne a sajátunkkal lenni, elképesztően jó dolog, a lányunk már most retekcuki, én pedig már alig várom, hogy megtudjam, milyen lesz nap, mint nap vele lenni, alakítgatni az életét, figyelni a kedvét, ritmusát, felismerni a vágyait, megtanulni, hogy mi tetszik neki és mi nem, mitől nyugszik meg és mitől lesz türelmetlen, miken sértődik meg és mi vidítja fel.
Réz Anna, a remek Üvegplafon egyik embere az origón beszélt egy kutatásról, amiben nőket és férfiakat arról kérdeztek, hogy "szeretnék-e, ha a jelenleg ötnapos fizetett apasági szabadság hosszabb lenne. A válaszadók átlagosan arra voksoltak, hogy igen, de maximum kilenc napra kéne bővíteni."
Szép.
Pedig nem kötelesség ez, hanem lehetőség!
(kép forrása: Philip Waechter (2015) Apanap. Pozsonyi Pagony Kft. - tessék szépen megvenni!, saját fotó)
Azon túl hogy pszichológiailag is izgalmasnak tartom ezt az egészet (érdekes lesz, ha nem is megfigyelni, de kicsit rálátni arra, hogy mit tesz majd a gyedes időszak a kötődési mintázatokkal, hogy a lányunk majd apásabb lesz-e, mint a fiunk, ilyenek), azért arról se feledkezzünk meg, hogy gyerekekkel, pláne a sajátunkkal lenni, elképesztően jó dolog, a lányunk már most retekcuki, én pedig már alig várom, hogy megtudjam, milyen lesz nap, mint nap vele lenni, alakítgatni az életét, figyelni a kedvét, ritmusát, felismerni a vágyait, megtanulni, hogy mi tetszik neki és mi nem, mitől nyugszik meg és mitől lesz türelmetlen, miken sértődik meg és mi vidítja fel.
Réz Anna, a remek Üvegplafon egyik embere az origón beszélt egy kutatásról, amiben nőket és férfiakat arról kérdeztek, hogy "szeretnék-e, ha a jelenleg ötnapos fizetett apasági szabadság hosszabb lenne. A válaszadók átlagosan arra voksoltak, hogy igen, de maximum kilenc napra kéne bővíteni."
Szép.
Pedig nem kötelesség ez, hanem lehetőség!
(kép forrása: Philip Waechter (2015) Apanap. Pozsonyi Pagony Kft. - tessék szépen megvenni!, saját fotó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése