Sötét középkor

A Kopp családbanalegboldogabbazember Mária nevével fémjelzett Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom szervezésében idén került második alkalommal megrendezésre az Apa (is) csak egy van! konferencia. Impozáns helyszín (Magyar Tudományos Akadémia), impozáns előadók (miniszter (najó, ő végül aznap lemondta, elnök, főtanácsadó, kriminológus, egyházi ember, szakértő, orvos, és néhány - köztük egy nem is annyira impozáns - pszichológus) és nem utolsósorban isteni szendvicsebéd (nekem a legjobban a sűrű balzsamecettel megkent, camembert-szeletes kalács ízlett, de finom volt a zsidótojásos is, bár ezt ott biztos tojáskrémnek hívták és a mozzarellás paradicsomos is, viszont furcsa mód a sült pulykás nem ízlett annyira, pedig attól vártam a legtöbbet, na mindegy).

Célja a mozgalomnak, hogy a kívánt, tervezett gyerekek meg is szülessenek, a konferenciának pedig, hogy megmutassa, hogy apák is vannak.

Mindezzel vitatkozni aligha lehet, hiszen ki ne szeretné, hogy a kívánt, tervezett gyerekek megszülessenek, és hát mitagadás, mi, apák, tényleg vagyunk. Ez ugye evolúciósan, történetileg, biológiailag, vallásilag aligha vitatható.

Hogy ezt mennyire így gondolja a Mozgalom, ki is adatta az APA-füzet, majd az APA-füzet II - Micsoda változás! című - figyelem! - füzeteket Andrek Andrea és Léder László pszichológusok gondozásában. Az édesen illusztrált és ingyen letölthető szövegek üzenete egyrészt az, hogy az apaság nem a gyerek két éves korában és nem is a gyerek születésekor, hanem a terhességgel indul, másrészt, hogy nagyon fontos, hogy a szülők közös döntéseket hozzanak, hogy meg tudják egymással őszintén beszélni a kétségeiket, aggodalmaikat, szorongásaikat, félelmeiket. Az emancipációt persze túlzás lenne ezen az elképesztően macsó, patriarchális és sovén társadalom torkán lenyomni, ezt a szerzők helyesen ismerték fel, ezért aztán nem is mennek messzebb annál, minthogy az apa segítse az anyát amiben és ahogy tudja. Ha a pelenkázás undorítja, hát ne pelenkázzon, majd megcsinálja az anya, akinek - ugye - ebben nincs döntési lehetősége.

Hogy még ez is milyen távol áll a konferencia által vázolt valóságtól és irányvonaltól, azt jól bizonyítják az előadásokon és a kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak.

Volt itt ugyanis minden.

Szemérmetlen kormánypropaganda (Székely András, a Mozgalom vezetője), magyarokból, értsd, fehéremberből kifogyó Kárpát-medence, bölcsődébe taszajtott gyerekek és a születési rátát megtizedelő abortusz-engedélyezés a 60-as évekből (Benda József, közoktatási szakértő, az OFI főigazgatói tanácsadója), a keresztény egyházak nemi egyenlőségét hirdető igéi az elmúlt 2015 évből és a múlt emberei, akik még 20 évesen szültek, hogy dédszülők is lehessenek, bezzeg a ma embere, aki 65 évesen meghal (Papp Miklós, a Sapientia Családteológiai Intézet vezetője), értelmetlennek tartott kvótarendszer, a születésszám érthetetlen növekedése Franciaországban, evolúciósan belénk kódolt túlélési és szaporodási ösztönök szemben a hedonista kíváncsisággal, démonizált férfiak, akik túl azon, hogy a munkaerőpiac legalsó és legfelső szintjein is felül vannak reprezentálva, még az egész rendszer áldozatai is és nők, akik a hatalmon kívül már mindent elértek (Tamási Erzsébet, kriminológus, Országos Kriminológiai Intézetnél), fiút evolúciósan nemző férfiak (Túry Ferenc, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének vezetője) valamint érzelmi és egészségi védelmet nyújtó család és a házasság, no meg szép ötlet, hogy az apák is bent aludhassanak a gyerekeikkel a kórházban, de azért inkább ne (Velkey György, a Magyar Kórházszövetség elnöke).

Bezzeg a régi szép időkben.

Amikor még voltak nemi különbségek. Amikor még született a magyar és nem fogyott. Amikor még mindkét nem elfogadta a neki szánt társadalmi pozíciót. Amikor az apák keresték a kenyeret, a nők meg szülték a gyereket. Amikor a férfiak felé a nők még egyértelmű elvárásokat közvetítettek.

Akkor minden szép és jó volt.

És mivel a konferencia egyáltalán nem adott lehetőséget a kérdések feltételére, ezért egyrészt a nem is annyira impozáns pszichológus a szünetekben jól kipuffogta magát részben Léder Lászlónak, de főleg Andrek Andreának, akik előadásaikkal azért megpróbálták puhítani a konferencia múltba és hazugságokba révedését, másrészt az utolsó kerekasztal-beszélgetésben el is mondhatta,

• hogy fogalma sincs, hogy a nemi jellegeken túl mit is jelent férfinak lenni,
• hogy azért azon talán már érdemes lenne túllépni, hogy akkor is cukik vagyunk, ha a télen születő gyerekünknek nyári ruhákat viszünk a kórházba,
• hogy a gyerekek nem ismerik a nemi sztereotípiákat, nekik tényleg tök mindegy, hogy ki mosogat és szerel,
• hogy a család nem feltétlenül egy férfiból, egy nőből és minimum egy gyerekből áll.

Azt viszont nem tudta elmondani,

• hogy mi van, ha nem csak egy apa/anya van,
• hogy a kvótarendszernek nem mindenhol és nem mindig és nem örökké van értelme, de mondjuk, ha az országgyűlés nemi összetételéről van szó, akkor onnan rögtön ki is lehetne vezetni, amint a nők ottani aránya eléri mondjuk az 50%-ot,
• hogy a népek és kultúrák keveredéséből hosszú távon nagyon rossz még nem származott,
• hogy azért azt csak elismerhetjük, hogy a mai emberek általában tovább élnek, mint a XX. század első felében születettek, még ha ez épp Papp Miklós nagypapájára nem is volt igaz,
• hogy bár egyáltalán nem ismeri egyik vallást sem, de mintha mindegyik egyházban a vezetők és emberek azért valahogy mégis inkább férfiak szoktak lenni,
• hogy már a pápa is megbocsátható és megbocsátandó bűnnek tekinti az abortuszt, arról nem is beszélve, hogy a mozgalom célja is az, hogy a tervezett, kívánt gyerekek szülessenek meg,
• hogy nem tudja, hogy mi az a minden, amit a nők a hatalmon kívül elértek,
• hogy egyáltalán nem érzi, hogy démonizálva lenne (a társadalom által? a nők által?),
• hogy az, hogy a bányákban tényleg inkább férfiak dolgoznak, még nem jelenti, hogy ez igaz a varrodákra, gyártósorokra, paplan- és rongykészítő vállalatokra is, nem is beszélve az iskolákról, fodrászatokról, boltokról, postákról, bankokról, ahol a frontoffice-ban szintén szinte csak nők dolgoznak,
• hogy a kíváncsiság az emberre általánosan jellemző motívum, mindig is a miénk volt, az nem valami XXI. századi melléktermék,
• hogy nem a bölcsődéktől lesznek boldogtalanok a gyerekek felnőttkorukra,
• hogy pontosan tudjuk, hogy mitől nő a szülési ráta Franciaországban, és nem, nem a bevándorlók miatt,
• hogy azért a mai ember mindennapjai, főleg a világnak ezen a részén, már nem annyira a túlélésért folytatott küzdelemmel telik,
• hogy ha a család ekkora boldogságot jelent, akkor miért ilyen magas a válási arány,
• hogy a család nem biztos, hogy együtt jár a boldogsággal, ami viszont egyrészt nem egyösszetevős, másrészt elég sokféleképpen lehet mérni,
• hogy miért változott meg a meghívottak listája és a konferencia egész struktúrája úgy az utolsó pillanatban, hogy erről még a meghívott előadókat sem tájékoztatták, így ő például aznap reggel tudta csak meg, hogy nem is azokkal fog egy kerekasztalnál ülni, akikből otthon, előző nap gondosan felkészült,
• hogy nem érti, hogy egy ilyen konferenciára miért nem hívtak meg szociológusokat, szociálpszichológusokat, esélyegyenlőségi szakértőket, történészeket, gazdasági szakembereket is, akik releváns, reprezentatív és valid kutatási eredményekről számolnak be,
• hogy mit keresett egy ilyen konferencián egy kriminológus, 
• hogy a védőfaktor egy és nem két szó, a kulturális szót pedig rövid u-kkal írjuk, végül
• hogy egyáltalán nem érti, hogy mire utal a mozgalom neve.

Ahelyett tehát, hogy a konferencia az esélyegyenlőséget, a kölcsönös emancipációt, az apák gyedre menését, az anyák munkahelyi reintegrációját, a nemi sztereotípiák és mítoszok leépítését támogatta volna, és néha kitekintett volna európai gyakorlatokra, sorra építette vissza és fel a súlyos XV. századot.

(Kép forrása: http://www.oszk.hu/rendezvenyek/harom-kiralylany
Gif forrása: gifszinhaz.hu)