Néha, amikor egyedül vagyok, és mondjuk vajas kenyeret eszem, ki szoktam próbálni, hogy bele tudom-e úgy szúrni a vajba a kést, hogy nem akad meg a mozdulat. Nyilván minél keményebb a vaj, ez annál nehezebb. És persze minél keményebb a vaj, annál hülyébben nézhetek ki kívülről, amint gyakorlom a megakadás nélküli vajba döfést. De hát nem véletlenül szoktam én ezt akkor csinálni, amikor egyedül vagyok. És akkor is csak ritkán.
Persze a dolog egyáltalán nem olyan könnyű, mint gondolnánk. Ahhoz ugyanis, hogy a kemény vaj ne akassza meg a mozdulatot, illetve a kést, vagy nagyon gyorsan kell csinálnunk a dolgot, vagy nagyon erősen kell szorítani a kést. És még akkor is ki kell kapcsolni a tudatot, hogy tényleg azt érezzük, hogy a mozdulat folytonos.
És mivel ennek az egésznek még relevanciája is van, ezért most nem az jön, hogy
and now for something completely different,
hanem épphogy ugyanaz jön.
Mégpedig.
Elnézegetve a lányom mozdulatait, azt látom, hogy neki ez egyáltalán nem lenne gond. Persze nem adunk kést a kezébe, de ha még ha adnánk is, mivel fogalma sem lenne a kés, a keze és a vaj tulajdonságairól, ezért aztán nemhogy a mozdulat, de a tudata sem akadna meg.
És akkor most és ezzel egy újabb, az egyetem alatt hülyeségnek tartott kifejezés, sőt, modell kúszott be az értelmesek közé, mégpedig a vizuális-poszturális testmodell. Személyiségpszichológia szigorlattétel volt, s most éppúgy megbuknék belőle, mint ahogy másodév végén is tettem, ugyanis most is épp annyit tudok erről a modellről, mint tudtam akkor, csak most végre látom a gyakorlatban működni.
Nyilván az is sokat dobott volna a dolgon, ha a., rendesen készülök, b., Marton Magda érthetőbben ír és c., oda teszik a modellt, ahova való, mégpedig bele a fejlődéspszichológiába.
Nade mindegy, ha már egyszer eszembe jutott a bő 10 évvel ezelőtti sérelmem, akkor most végre egyszer (először) elolvastam rendesen, hogy miről is van szó. Más is megteheti, remek elfoglaltság lesz, garantálom, csupán 12 besárgult oldal a Magyar Pszichológiai Szemle 1970-es évfolyamából.
A cikk első bő nyolc oldala embereken és állatokon végzett végtelenül etikátlan kísérletek leírását tartalmazza, ez nyugodtan átugorható, de azért villantok párat. Kegyetlenségi sorrendtől függetlenül van itt szó irtásos vizsgálatokról (ez az, amikor egyszerűen szétroncsolják állatok bizonyos agyi területeit), aztán székben ülve nevelt, végtagjaik mozgásának látványától megfosztott majmokról, mintázott fénytől megvontan nevelt állatokról és emberekről, akikbe a kísérlet során "olyan szert fecskendeztek (flaxedyl, curare), amely megszakítja a kapcsolatot a motoros neuronok és a vázizomzat között; hatása alatt a vázizomzat közel teljesen béna, míg érzéstelenítő hatása a szernek nincs. A befecskendezés után mintegy 100 másodpercre fellépő kínos légzészavar után a személyek olyan állapotba jutottak, amelyben érzékeltek, de mozogni nem tudtak.)
Nade az 5. ponttól jön a valódi izgalom, magának a vizuális-poszturális testmodellnek leírása. Aminek a megértéséhez persze szükség van az amerikai, svájci és szovjet orvosok és pszichológusok által elvégzett vizsgálatokhoz, ugyanis ezek révén jöttek rá arra, hogy az ön-indította mozgásnak, a mozgásos tapasztalatnak elengedhetetlen szerepe van abban, hogy tudjuk, hogyan kell a tárgyakhoz nyúlni. De a tárgylokalizációhoz nem elég az aktív testmozgás, arról idegrendszerileg is tudnunk kell és az se árt, ha látjuk is magunkat e mozgás közben. Arról van tehát szó, hogy a mozgásunk nem önmagában a tapasztalattól fejlődik, hanem attól, hogy a tapasztalás közben nézzük is magunkat, ezért aztán egy idő után anticipálunk is.
És ami még talán ennél is fontosabb, hogy mindez közrejátszik az én-tudat kialakulásában.
A logika tehát a következő: látjuk, ahogy mozgunk, kialakul a testtudat, a testtudat meg részben maga az én-tudat.
Így aztán amikor a lányom ellenállás, a mozgás megakadása nélkül gyűr össze bármit, zúz szét értékes és értéktelen tárgyakat, amikor látszólag véletlenül akad meg valami az ujjai között, akkor az mind azt jelzi, hogy bár még egyáltalán nem működik a vizuális-poszturális testmodellje, igénye azért lenne rá. Épp ezért zúz.
És amint megérti a mozgás, a látás és a tárgyak tulajdonságai (keménység, súly, szilárdság, zuhanási mutatók, karcolhatósági együttható, távolság, súlypont, veszély, stb.) közötti összefüggést, onnantól ő sem fogja tudni ellenállás nélkül beledöfni a kést a vajba.
De hogy ehhez tényleg szét kellett-e roncsolni néhány majom agyát, abban nem vagyok biztos.
A cikk első bő nyolc oldala embereken és állatokon végzett végtelenül etikátlan kísérletek leírását tartalmazza, ez nyugodtan átugorható, de azért villantok párat. Kegyetlenségi sorrendtől függetlenül van itt szó irtásos vizsgálatokról (ez az, amikor egyszerűen szétroncsolják állatok bizonyos agyi területeit), aztán székben ülve nevelt, végtagjaik mozgásának látványától megfosztott majmokról, mintázott fénytől megvontan nevelt állatokról és emberekről, akikbe a kísérlet során "olyan szert fecskendeztek (flaxedyl, curare), amely megszakítja a kapcsolatot a motoros neuronok és a vázizomzat között; hatása alatt a vázizomzat közel teljesen béna, míg érzéstelenítő hatása a szernek nincs. A befecskendezés után mintegy 100 másodpercre fellépő kínos légzészavar után a személyek olyan állapotba jutottak, amelyben érzékeltek, de mozogni nem tudtak.)
Nade az 5. ponttól jön a valódi izgalom, magának a vizuális-poszturális testmodellnek leírása. Aminek a megértéséhez persze szükség van az amerikai, svájci és szovjet orvosok és pszichológusok által elvégzett vizsgálatokhoz, ugyanis ezek révén jöttek rá arra, hogy az ön-indította mozgásnak, a mozgásos tapasztalatnak elengedhetetlen szerepe van abban, hogy tudjuk, hogyan kell a tárgyakhoz nyúlni. De a tárgylokalizációhoz nem elég az aktív testmozgás, arról idegrendszerileg is tudnunk kell és az se árt, ha látjuk is magunkat e mozgás közben. Arról van tehát szó, hogy a mozgásunk nem önmagában a tapasztalattól fejlődik, hanem attól, hogy a tapasztalás közben nézzük is magunkat, ezért aztán egy idő után anticipálunk is.
És ami még talán ennél is fontosabb, hogy mindez közrejátszik az én-tudat kialakulásában.
A logika tehát a következő: látjuk, ahogy mozgunk, kialakul a testtudat, a testtudat meg részben maga az én-tudat.
Így aztán amikor a lányom ellenállás, a mozgás megakadása nélkül gyűr össze bármit, zúz szét értékes és értéktelen tárgyakat, amikor látszólag véletlenül akad meg valami az ujjai között, akkor az mind azt jelzi, hogy bár még egyáltalán nem működik a vizuális-poszturális testmodellje, igénye azért lenne rá. Épp ezért zúz.
És amint megérti a mozgás, a látás és a tárgyak tulajdonságai (keménység, súly, szilárdság, zuhanási mutatók, karcolhatósági együttható, távolság, súlypont, veszély, stb.) közötti összefüggést, onnantól ő sem fogja tudni ellenállás nélkül beledöfni a kést a vajba.
De hogy ehhez tényleg szét kellett-e roncsolni néhány majom agyát, abban nem vagyok biztos.
(Kép forrása: http://gizmodo.com/5825041/ailing-man-repairs-hernia-with-butter-knife)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése