2015. november 23., hétfő

A(z a)morális szülő

A szülő...
  • példát mutat,
  • higgadt,
  • mindenre figyel,
  • kiegyensúlyozott,
  • mindenre tudja a választ,
  • elég jó
Kivéve, amikor nem.

Néha ugyanis a szülőnek bizony elpattan az agya. Megesik az ilyen.

S ha már így alakul, akkor ilyenkor bizony a szülő...
  • mindent mutat, csak éppen példát nem,
  • ideges
  • semmire se, jobb esetben csak egy dologra figyel
  • kibillen
  • semmire se tudja a választ
  • elég rossz
Ritkán érzem azt, hogy az ösztönök eluralkodnak rajtam, tehát hogy úgy működnék, ahogy azt az evolúció és nem a szocializáció kívánja meg tőlem, de a gyerekeim lelki vagy fizikai egészsége mindenképp ilyen. Ha betegek, akkor sírok és rettegek, ha elesnek, összerándulok, ha pedig úgy tűnik, valaki veszélybe sodorja őket, akkor a sodrónak lesz nemulass. Semmi macsó tempó, nem vagyok különösebben agresszív, de úgy tűnik - és ez nekem is új -, a gyermekvédelemben nem ismerek tréfát.

Szerencsére ritkán sodorja bárki is veszélybe a gyerekeinket, viszonylag békés város a miénk, de még annál is békésebb és kiszámíthatóbb mikroközegben élünk, a barátaink meg aztán pláne teljesen ártamatlanok.

Mégis, én már az elképzelt bajra is produkálom az összes fiziológiai és lelki tünetet, a szimpatikus idegrendszerem annyira tombol, hogy a paraszimpatikus alig győzi helyreállítani az egyensúlyt.

De jogos-e, legitim-e az ilyenkor megélt érzelmi löket?

Fröcsögve üvölteni a villamosvezetővel, mert hirtelen fékez vagy öklöt rázni a zebránál nem megálló autók felé talán túlzás, meg hát nem is túl jó minta a gyerekek felé, a visszaszólás egy kortárs anyukára, aki rád szól, hogy hogyan neveled a gyerekedet talán az átmeneti kategória, a mérgezés, konkrét veszélyeztetés, fenyegetés, verbális vagy fizikai abúzus viszont teljesen egyértelmű helyzetek.

Az érdekes kérdés inkább az, hogy mi jön le a gyerekeknek azokból a helyzetből, amikor a szüleiknek kidomborodik a nyaki ütőerük, tágra nyílnak a szemeik, zihálva veszik a levegőt. Mivel ők - kicsi gyerekekről van szó - legtöbbször nincsenek is igazából tudatában annak, hogy veszélybe kerültek, vagy kerülhettek volna, ezért sokszor nem is kell, hogy értsék, mitől tajtékzik az egyébként nyugodt és normális benyomást keltő elsődleges szocializációs ágens.

Nyilván nem ezekkel a szavakkal, de jó eséllyel azt fogja gondolni, hogy egy morálisan kifogásolhatatlan helyzetben a szülei morálisan kifogásolhatóan viselkedtek.

Amikor például egy teljesen ártalmatlan nénike cukrot ad a gyerekednek és annak unokatestvérének a buszon annak ellenére, hogy te kedvesen megpróbáltad visszautasítani a dolgot, akkor eleve fura vagy. De amikor a néni leszáll és te szépen, még egy szoft konfliktust is bevállalva gyűjtöd be a gyerekektől az édességet, akkor már glatt elmebetegnek néznek. Szerencsére egy röpke húszperces speechben azért szépen vissza tudod állítani a rendet. Mert igen, kedves gyerekek, a néni nagyon kedves volt, még kedvesebb lett volna, ha a szülőt kérdezi meg arról, hogy adhat-e a cukorkát nektek.

Mert a definiálás hatalma a miénk.

Mindjárt meg is magyarázom, hogy ez mit jelent, de előtte fontos (nem is zárójelben) megjegyeznem, hogy a kifejezés jó eséllyel eredetileg Hilde Lindemann Nelsontól származik, aki szerint a hátrányos helyzetű csoportok - nők, romák, LMBTQ-k, stb - identitását a többségi, hatalommal rendelkezők csoportja határozza meg, én viszont a kifejezést Labancz Dánieltől hallottam, aki a szülő-gyerek relációba átültetve is érvényesnek találja a definiálás hatalmát, hiszen a szülő-gyerek viszony sem szimmetrikus, szülőként hatalommal rendelkezünk gyerekeink felett, így tehát akármilyen jófejül kezeljük a gyerekeinket, azért mégiscsak mi döntünk. Eleinte még a gyerekeink életről is. Mi definiáljuk a gyerekeink identitását, érzelmeit, mi adunk értelmet a szavainak, a reakcióinak, mi mondjuk meg, hogy mikor van alvás és mikor evés, mi tudjuk, hogy mire van pénzünk, mi találjuk ki a gyerekeink igényeit.

És akkor itt most el is lehet jutni a kompetens gyerek fogalmához, ami éppen a fent leírtakkal ellentétben azt gondolja, hogy a gyerekek már a születésükkor sem magatehetetlen lények, akit mi azzá teszünk, akivé csak akarunk, nem. A gyerekek fizikai megjelenésükkel, reakcióikkal, reflexeikkel már a szülőszobában is nekilátnak szülőszocializációs feladataiknak, mi pedig szépen visszaszocializáljuk őket, és ez így meg körbe-körbe, hosszú-hosszú éveken keresztül.

Szóval éppúgy definiálnak minket a gyerekeink, mint mi őket, s ebben nekik éppúgy és talán épp akkora hatalmuk van, mint nekünk, gondoljuk csak egy kiadósabb hisztire vagy egy kitartóan görcsös nemevésre.

A különbség éppen ezért inkább az, hogy mi tudatában vagyunk ennek a hatalomnak, ők meg nem. (Persze ha már öregek leszünk, és alig leszünk magunknál, akkor már fordulni fog a kocka: mi nem leszünk tudatában a hatalmunknak, felnőtt gyerekeink viszont igen, de erről majd a dédpapaparában visszatérek) És szülőként ebben van hatalmunk. Ettől vagyunk mi a szülők, ezért nagyon fontos, hogy mindig normát közvetítünk. A mi családunk normáját. Még akkor is, amikor épp amorálisak vagyunk.

Nagy hatalom ez, amivel iszonyú könnyű visszaélni, viszont élni vele annál nehezebb.

Szóval ésszel azzal a szülőséggel.

(Kép forrása: http://www.wiringthebrain.com/2011/06/where-do-morals-come-from.html)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése