Tapírtörténelem

Hatodik osztályban az angoltanár egy reformpedagógiai ötlettől vezérelve minden órát azzal indított, hogy now work in pairs. Namost én ezt utáltam, nem tudtam spontán, három percben, minél több főnévi igenevet felsorakoztatva beszélni az előző napomról, mint ahogy egy fiktív bevásárlás lekommunikálásához sem volt igazán kedvem, szóval kitaláltam, hogy én leszek a lonely guy.

Hála a differenciálás érzékével megáldott tanáromnak ez az üzenet átment.

Szóval míg a többiek párban dolgoztak, addig én, a feladat erejéig, lehettem magányos.

Aztán pár évvel később volt a Spektrum TV-ben egy műsor egy Esperanza nevű tapírról, amiben a stáb hosszú heteken keresztül követte a magányos állatot, aki végül megtalálta élete párját. Persze én akkor még nem csak attól voltam messze, hogy egy életre keressek, de már a párválasztás önmagában is fényévekre volt tőlem. És hát magányos sem voltam, de valahogy mégis, a Durrell-filmek mellett ez az egyetlen természetfilm, amire még ma is emlékszem. Jó, persze a Gorillák a ködben néhány jelenete is bevillan olykor, de sokkal inkább Bryan Brown elképesztő cool-sága, mint a cuki műgorillák.

Aztán megint eltelt pár év, amikor kitaláltam, hogy milyen vagány lenne egy tapírt ábrázoló tetoválás a csipőcsontomra. Nem valami hatalmas, archetipikus dologra gondoltam, inkább egy rajzszerű alkotásra. Persze nem lett belőle semmi, de elég sokszor felmerült. Ki tudja.

A következő emlék a kétezres évek közepéről való, az egyetemen volt valamilyen sajátélményes feladatunk, üljetek körben, válasszatok ki egy képet, ami jellemző rátok, ne gondolkozzatok sokat, azt vegyétek ki, ami valamiért meghív (!) titeket. Tapíros kép nem volt, talán nem is gondoltam rá, volt viszont egy, ami egy magában álló havas hegycsúcsot ábrázolt. Rögtön lecsaptam rá, és akkor be is villant a lonely guy, hogy jé, most is valami magányos dolgot választottam.

Nemhiába, ezt hívják pszichológiának.

Aztán megint pár évvel később teljesen egyedül egész közel mentem egy valóban nagyon magányosan álló hegyhez, sőt, a csúcs alatt egy bő kilométerrel aludtam is egyet, de ennek persze e sztori szempontjából semmi jelentősége (máséból annál inkább).

És hát most már el is jutottunk az Apapara blog három évvel ezelőtti indulásához, amikor - hogy végleg szétrepesszem a giccsométert - esperanzai magasságokba lépve párom (sic!) is lett, gyerekem is lett, már csak egy logó kellett az induló apanaplóhoz.

És minthogy a zldrawings is akkor bontogatta szárnyait, ezért gyorsan meg is kértem az azóta már Brüsszelbe, Washingtonba emigrált Zsófit, hogy tervezzen nekem egy tapírcsaládos logót.

Hát így.

Aztán ő csinálta a könyv borítóját is, no meg bele a kicsi kis ikonkákat, ami még a régi, fekete alapú design-nak a része volt, de ebbe az olvashatóbb verziónak már nem része.

Viszont lett két új kép is, mintegy a négytagú családdá válás folyamatát ábrázolandó.

Remélem, legalább annyira szeretni fogjátok az új rajzokat és az új design-t is, mint a korábbit.

És hát akkor megragadnám az alkalmat, hogy itt is megköszönjem Zsófinak, hogy valamit nagyon megérzett belőlem.

További jó olvasást mindenkinek, terjesszétek az Apapara hírét messzeföldön, kövessétek a híreimet a Facebook-oldalamon, no meg fedezzétek fel az új design kínálta feature-öket. Van itt többek között link a magánrendelésemre, a linkedin profilomra, meg lehet innen is rendelni a könyvet és azt hiszem, csináltam rá egy rss-feed linket is, de mivel nem annyira értem, hogy az mi, ezért nem tudom, hogy sikerült-e. Na mindegy, ahogy tehát e bejegyzés és persze maga a blog is, úgy a design sem más, mint nettó család- és egotrip.

(Kép forrása: http://www.today.com/pets/spotted-dublin-zoo-welcomes-adorable-baby-tapir-6C10604263)