A legtöbb tanácsadó kézikönyv valójában használhatatlan tanácsokkal látja el az elakadó szülőket.
Az Apapara szerzője is sok ilyet olvasott, de valami mindig hiányzott neki.
Hiába bújta patinás könyvtárak poros polcait, hiába járta a zsúfolt konferenciákat, hiába tanult sok-sok éven keresztül, továbbra is azt érezte, hogy valami még mindig nem elég kerek. Oly sok szakember oly sokat foglalkozott a szülőség témájával, de mindenki számára működő modellt, stratégiát, elméletet egyik sem tudott felmutatni.
Hősünk csalódottan, leszegett fejjel nézegette a naptárját: még egy elég jó szülő konferencia, még egy hogyan neveljünk szeminárium, még egy úgy szidd, hogy jó(l) legyen longitudinális vizsgálat, de szerzőnket mindez már nem érdekelte.
Inkább fogta magát, és gyorsan kiiratkozott a könyvtárból, visszaadta a tudományos egyesületi tagságait, visszakérte a következő konferenciák regisztrációs díjait, elvaterázta szakkönyveit, elfűtötte a diplomáit, szétszerelte a könyvespolcait, és ahhoz folyamodott, amihez az elejétől kellett volna, a látható, kézzelfogható információkhoz.
Hazament hát a gyerekeihez, a saját életéhez, leült, és nézett.
Szerencsésnek mondhatja tehát magát az olvasó, mert most végre valami újat, valami reformot, valami igazán működőt kap.
Bele a kezébe, szemébe, agyába.
Mielőtt azonban félreraknám az iróniát, jöjjön a HIMF-induló. Természetesen cheerleader fiúkkal és lányokkal:
Najó. Most már aztán tényleg kérek egy kis komolyságot.
Szóval.
A modell elemei egyáltalán nem lesznek újak, egyiket sem én találtam ki (najó, az egyiket de), viszont így egybe tényleg nem olvastam másnál, bár ez persze lehet az én műveletlenségem is. Akárhogy is. Szerintem aki ezeket valamennyire be tudja tartani, az tényleg egész jó szülő lehet, de persze mivel kicsi ellentmondást is beleraktam a modellbe, ezért nem lesz egyszerű betartani. A modell kiválóságát mutatja ugyanakkor, hogy még az ellentmondás feloldására is ad útmutatót.
Mielőtt azonban belemennék a betűk boncolgatásába, kezdjük a legfontosabbal, miszerint a család - akármilyen családról is van szó - egy rendszer, amiben minden szereplőnek (én őket szellemesen rendszergazdáknak hívom) jogai és kötelezettségei vannak. Ez azt jelenti, hogy én, rendes férfiként bármikor élhetek azzal a jogommal, hogy nem pelenkázom. Le is száradna az ujjam, pelenkázzék az asszony. Egyetlen probléma van csak ezzel a macsó tempóval, mégpedig, hogy a feleségem, rendes nőként bármikor élhet ama jogával, hogy elküldjön a picsába. Azzal ugyanis, ha én élek a jogaimmal, a rendszer másik tagját emlékeztetem a kötelességeire. És ugyanígy fordítva: ha valaki más él a jogaival, akkor jó eséllyel hirtelen nekem lesznek kötelességeim. Így megy ez.
Na.
Most, hogy ezen túl vagyunk, tényleg jöhetnek a betűk.
A négy betű között nincs sorrendiség, de ha mégis lenne, akkor talán a H lenne a legfontosabb. Hitelesség nélkül nincs semmi. Hiába mondják, hogy hordozzunk, mert attól fog kötődni a gyerek (egyébként nem attól fog), ha egyszer közben valamiért nem érezzük magunkat jól. Hiába mondják, hogy a hordozás elkényezteti a gyereket (egyébként nem az teszi), ha a babakocsi tologatása közben rosszul érezzük magunkat.
Viszonylag tág és épeszű keretek között, a bántalmazást és a félelemkeltést kivéve szinte bármit lehet, ami közben hitelesnek érezzük magunkat. Hiába vannak elvek, módszerek, ha azokat nem mi termeltük ki, ha azok nem illeszkednek hozzánk, a rendszerünkhöz, a gyerekeinkhez, illetve ha a gyerekünk nem igényli azt az elvet, módszert, akkor nem fog működni. És hát ugyancsak a hitelesség része az is, hogy olykor szabad kiakadni a gyerekeinkre, lehet velük vitatkozni, de erre még visszatérek.
Aztán jön az illeszkedés, illetve annak a jósága, miszerint goodness of fit, aminek értelmében nincsen sem optimális, sem pedig ideális gyerek és felnőtt. Azt kell nézni, hogy a szülő-gyerek kombó hogy jön ki egymással, a rendszergazdák hogy illeszkednek egymáshoz. Hiába beszél a pszichológia különböző temperamentumokról, különböző személyiségtípusokról, a lényeg úgyis azon van, hogy a két ember mit kezd majd egymással. Meg kell találni a harmóniát, az összhangot, a különböző amplitúdójú és frekvenciájú hullámok közös nevezőjét, a képzavarok kisimuló ritmusát. A helyzetet persze tovább bonyolítja, hogy ami egyszer bejött az egyik szülőnek az egyik gyereknél, az nem biztos, hogy ugyanannak a szülőnek ugyanannál a gyereknél öt perccel később is be fog jönni. Az egyetlen dolog, ami segít, az a másik megismerése, megérteni akarása. És mivel nem csak mi hatunk a gyerekeinkre, hanem ők is ránk, ezért ez tényleg nem magától értetődő.
És itt át is térhetnék az F-re, ha nem az M jönne a betűszóban, tehát a minőségi idő. Ezt a legegyszerűbb elmagyarázni: ne a mennyiségre, hanem a minőségre hajtsunk, amikor a gyerekeinkkel vagyunk, nem azon múlik ugyanis, hogy milyen gyerekünk lesz. Hogy ezzel a minőséggel mennyiség is együtt jár-e, az már más kérdés, a fontos, hogy amikor a gyerekeinkkel vagyunk, ha csak 10 percre is, akkor az egyrészt legyen kiszámítható, másrészt olyankor tényleg velük foglalkozzunk.
De az M nem csak a minőségi idő, hanem a mennyiségi idő is.
Amire nem kisgyerekkorban, hanem kamaszkorban van szükség. Bizony. A kamasz gyereknek arra van szüksége, hogy a szülei mennyiségben legyenek velük.
Persze nem.
Dehogy van szüksége arra, hogy ott ólálkodjon mellette az anyja vagy apja. De ahhoz, hogy amikor mégis szüksége van a szüleire (mert olykor azért van), ott is legyenek azok a szülők, ahhoz bizony mégis a közelben kell lenni. És itt most nem arra gondolok, hogy ott kell lenni, hogy legomboljon minket egy kis pénzzel, hanem, mondjuk, ha mondani akar nekünk valamit. Meg az is nagyon fontos, hogy mi lássuk őt, hogy lássuk, ha valami nagyon megváltozik benne, vele.
Na és akkor jöjjön végre az F, a felülemelkedés.
Amikor gyerekünk lesz, a prioritások megváltoznak. Akarjuk, vagy nem, ez így van. Persze, ki lehet maradni mindenből, csak nem érdemes. De valami még akkor is megváltozik. Hogy pontosan mi, azt előre nem tudhatjuk, csak azt, hogy ugyanolyan csak nagyon kevés dolog marad. Amit még nagyon fontos előre tudni, hogy a rendszer egyáltalán nem szimmetrikus. Csúf hierarchia van benne az első pillanattól kezdve. A hatalom a miénk, szülőké. Nem élünk vele vissza, de attól még az a miénk, amit olykor használunk is. De nem is ez a legnehezebb része az F-nek. Hanem,
Ezen a ponton tehát a hitelesség és a felülemelkedés szembemennek egymással, az egyensúlyozást a kettő között a józan ész és a kellő önismeret adja.
Ez volt tehát a HIMF-modell, ami, szemben a Kraftwerk által megénekelt modellel, hazavihető, használható.
A zenéhez jó hallgatást, a modell alkalmazásához sok sikert, a sok jópofizásért pedig elnézést!
Az Apapara szerzője is sok ilyet olvasott, de valami mindig hiányzott neki.
Hiába bújta patinás könyvtárak poros polcait, hiába járta a zsúfolt konferenciákat, hiába tanult sok-sok éven keresztül, továbbra is azt érezte, hogy valami még mindig nem elég kerek. Oly sok szakember oly sokat foglalkozott a szülőség témájával, de mindenki számára működő modellt, stratégiát, elméletet egyik sem tudott felmutatni.
Hősünk csalódottan, leszegett fejjel nézegette a naptárját: még egy elég jó szülő konferencia, még egy hogyan neveljünk szeminárium, még egy úgy szidd, hogy jó(l) legyen longitudinális vizsgálat, de szerzőnket mindez már nem érdekelte.
Inkább fogta magát, és gyorsan kiiratkozott a könyvtárból, visszaadta a tudományos egyesületi tagságait, visszakérte a következő konferenciák regisztrációs díjait, elvaterázta szakkönyveit, elfűtötte a diplomáit, szétszerelte a könyvespolcait, és ahhoz folyamodott, amihez az elejétől kellett volna, a látható, kézzelfogható információkhoz.
Hazament hát a gyerekeihez, a saját életéhez, leült, és nézett.
És akkor, ahogy ingerekkel, zajokkal, kellemes érzésekkel telt fejjel és bizsergő aggyal kibambult az ablakon, véletlenül összetalálkozott a tekintete a szembeszomszédéval, na akkor, fogta magát, és megalkotta saját modelljét, a HIMF-modellt.
Bele a kezébe, szemébe, agyába.
Mielőtt azonban félreraknám az iróniát, jöjjön a HIMF-induló. Természetesen cheerleader fiúkkal és lányokkal:
Mondd, hogy H, mint hitelesség, aztán I, mint illeszkedés, jön az M, a minőségi idő és végül az F, a felülemelkedés, ez a HIMF! HIMF, HIMF hurrá!
Szóval.
A modell elemei egyáltalán nem lesznek újak, egyiket sem én találtam ki (najó, az egyiket de), viszont így egybe tényleg nem olvastam másnál, bár ez persze lehet az én műveletlenségem is. Akárhogy is. Szerintem aki ezeket valamennyire be tudja tartani, az tényleg egész jó szülő lehet, de persze mivel kicsi ellentmondást is beleraktam a modellbe, ezért nem lesz egyszerű betartani. A modell kiválóságát mutatja ugyanakkor, hogy még az ellentmondás feloldására is ad útmutatót.
Mielőtt azonban belemennék a betűk boncolgatásába, kezdjük a legfontosabbal, miszerint a család - akármilyen családról is van szó - egy rendszer, amiben minden szereplőnek (én őket szellemesen rendszergazdáknak hívom) jogai és kötelezettségei vannak. Ez azt jelenti, hogy én, rendes férfiként bármikor élhetek azzal a jogommal, hogy nem pelenkázom. Le is száradna az ujjam, pelenkázzék az asszony. Egyetlen probléma van csak ezzel a macsó tempóval, mégpedig, hogy a feleségem, rendes nőként bármikor élhet ama jogával, hogy elküldjön a picsába. Azzal ugyanis, ha én élek a jogaimmal, a rendszer másik tagját emlékeztetem a kötelességeire. És ugyanígy fordítva: ha valaki más él a jogaival, akkor jó eséllyel hirtelen nekem lesznek kötelességeim. Így megy ez.
Na.
Most, hogy ezen túl vagyunk, tényleg jöhetnek a betűk.
Viszonylag tág és épeszű keretek között, a bántalmazást és a félelemkeltést kivéve szinte bármit lehet, ami közben hitelesnek érezzük magunkat. Hiába vannak elvek, módszerek, ha azokat nem mi termeltük ki, ha azok nem illeszkednek hozzánk, a rendszerünkhöz, a gyerekeinkhez, illetve ha a gyerekünk nem igényli azt az elvet, módszert, akkor nem fog működni. És hát ugyancsak a hitelesség része az is, hogy olykor szabad kiakadni a gyerekeinkre, lehet velük vitatkozni, de erre még visszatérek.
Aztán jön az illeszkedés, illetve annak a jósága, miszerint goodness of fit, aminek értelmében nincsen sem optimális, sem pedig ideális gyerek és felnőtt. Azt kell nézni, hogy a szülő-gyerek kombó hogy jön ki egymással, a rendszergazdák hogy illeszkednek egymáshoz. Hiába beszél a pszichológia különböző temperamentumokról, különböző személyiségtípusokról, a lényeg úgyis azon van, hogy a két ember mit kezd majd egymással. Meg kell találni a harmóniát, az összhangot, a különböző amplitúdójú és frekvenciájú hullámok közös nevezőjét, a képzavarok kisimuló ritmusát. A helyzetet persze tovább bonyolítja, hogy ami egyszer bejött az egyik szülőnek az egyik gyereknél, az nem biztos, hogy ugyanannak a szülőnek ugyanannál a gyereknél öt perccel később is be fog jönni. Az egyetlen dolog, ami segít, az a másik megismerése, megérteni akarása. És mivel nem csak mi hatunk a gyerekeinkre, hanem ők is ránk, ezért ez tényleg nem magától értetődő.
És itt át is térhetnék az F-re, ha nem az M jönne a betűszóban, tehát a minőségi idő. Ezt a legegyszerűbb elmagyarázni: ne a mennyiségre, hanem a minőségre hajtsunk, amikor a gyerekeinkkel vagyunk, nem azon múlik ugyanis, hogy milyen gyerekünk lesz. Hogy ezzel a minőséggel mennyiség is együtt jár-e, az már más kérdés, a fontos, hogy amikor a gyerekeinkkel vagyunk, ha csak 10 percre is, akkor az egyrészt legyen kiszámítható, másrészt olyankor tényleg velük foglalkozzunk.
De az M nem csak a minőségi idő, hanem a mennyiségi idő is.
Amire nem kisgyerekkorban, hanem kamaszkorban van szükség. Bizony. A kamasz gyereknek arra van szüksége, hogy a szülei mennyiségben legyenek velük.
Persze nem.
Dehogy van szüksége arra, hogy ott ólálkodjon mellette az anyja vagy apja. De ahhoz, hogy amikor mégis szüksége van a szüleire (mert olykor azért van), ott is legyenek azok a szülők, ahhoz bizony mégis a közelben kell lenni. És itt most nem arra gondolok, hogy ott kell lenni, hogy legomboljon minket egy kis pénzzel, hanem, mondjuk, ha mondani akar nekünk valamit. Meg az is nagyon fontos, hogy mi lássuk őt, hogy lássuk, ha valami nagyon megváltozik benne, vele.
Na és akkor jöjjön végre az F, a felülemelkedés.
Amikor gyerekünk lesz, a prioritások megváltoznak. Akarjuk, vagy nem, ez így van. Persze, ki lehet maradni mindenből, csak nem érdemes. De valami még akkor is megváltozik. Hogy pontosan mi, azt előre nem tudhatjuk, csak azt, hogy ugyanolyan csak nagyon kevés dolog marad. Amit még nagyon fontos előre tudni, hogy a rendszer egyáltalán nem szimmetrikus. Csúf hierarchia van benne az első pillanattól kezdve. A hatalom a miénk, szülőké. Nem élünk vele vissza, de attól még az a miénk, amit olykor használunk is. De nem is ez a legnehezebb része az F-nek. Hanem,
- hogy - szembemenve a H-val - megtanuljunk engedni, megtanuljunk megbocsátani, megtanuljuk rugalmasan kezelni a korábban felállított, a gyerekeink számára esetleg értelmetlen vagy értelmezhetetlen szabályainkat valamint, hogy tudatosítsuk magunkban a saját félelmeinket, szorongásainkat, feszültségeinket, esetleges gyerekkori, korábbi vagy jelenlegi párkapcsolati traumáinkat, konfliktusainkat, és azokat ne toljuk a gyerekeinkre. És
- nyugodjunk le a picsába. Vagy, ahogy az angol mondja, calm the fuck down. Mindenáron kiflit kér a boltban, pedig mindjárt ebéd? Nem veszi fel egyedül a cipőjét, pedig a szomszéd már igen? Már huszadszorra kéred meg, hogy ne álljon meg minden oszlopnál, de még mindig megáll? Földhöz vágja magát és torkaszakadtából üvölt? Hát nyugodj le a picsába! Te, ne a gyereked! Hát nem egyszerűbb venni egy kiflit? Nem egyszerűbb ráadni a cipőt? Nem egyszerűbb kicsit várni? Nem egyszerűbb nyugodtnak maradni? Ez utóbbi persze becsapós, mert nem, iszonyú nehéz, sőt, szinte képtelenség nyugodtnak maradni. Viszont egyrészt a gyerekünk nem attól fog megnyugodni, hogy mi is hisztérikussá válunk, másrészt ő, ha végre visszatér, akkor átmenet nélkül teszi azt, amire viszont mi csak akkor leszünk képesek, ha végig nyugodtak maradunk. Ha tehát vele együtt mi is hisztizünk, akkor mi még rég zihálni fogunk, amikor a gyerekünk már csilingelő hangon meséli óvodai élményeit.
Ezen a ponton tehát a hitelesség és a felülemelkedés szembemennek egymással, az egyensúlyozást a kettő között a józan ész és a kellő önismeret adja.
Ez volt tehát a HIMF-modell, ami, szemben a Kraftwerk által megénekelt modellel, hazavihető, használható.
A zenéhez jó hallgatást, a modell alkalmazásához sok sikert, a sok jópofizásért pedig elnézést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése