Száz, százezer!

Három és fél év, közel 100 bejegyzés, közel 100.000 olvasó.

Leírom betűvel is, úgy hátha jobban üt: száz, százezer.

Most pedig tagoltan, lassan, kiabálva, hogy tényleg mindenki értse.

S Z Á Z.
S Z Á Z E Z E R.

S mivel egy-kettő-sok, ezért ez tényleg nagyon sok. A száz is, a százezer pláne.

Fel nem foghatom.

Az egyik én vagyok, hogy tényleg kiköhögtem magamból ennyi tartalmat, a másik ti vagytok, hogy tényleg klikkeltek. Persze az első szám - miszerint 100 - biztosabb, ezzel a mostanival együtt tényleg ennyi bejegyzés született, a második szám - miszerint 100.000 - már kicsit kevésbé az, mert ez csak a béna blogger-statisztika, ami minden újabb klikkelést jutalmaz. De mindegy, hívjuk 100.000-nek.

Olvastatok Keleten, olvastatok Nyugaton, északi legelőn, déli ugaron, Svájcot és Ukrajnát még elhiszem, de jelentkezzen becsülettel, aki az Egyesült Arab Emírségekből Apaparázik. A legtöbben a blog címét begépelve vagy facebook-megosztás alapján jöttök, ezért aztán ezúton is köszönöm az Üvegplafonnak és a Nem tehetsz róla, tehet ellene oldalaknak, hogy ennyire szerettétek a gender témájú bejegyzéseimet és persze Peer Krisztának, aki kitartóan osztogatta és terjesztette a pszichológiai témájú írásokat. No meg persze a feleségemnek, aki minden posztot azok tartalmára való tekintet nélkül reposztolt! Aztán voltak, akik Google-keresést követően jutottak az oldalra, nekik egy részét nagyon sajnálom, mert ők hol pornót vártak, hol fingópárnát szerettek volna vásárolni, hol pedig Erőss Zsoltról olvastak volna. De persze azért a legtöbben nem hiszem, hogy drámaian kiborultak volna azért, mert egy apablogra bukkantak.

Aztán.

Voltak érthetetlenül sikeres és érthetetlenül sikertelen posztok, ezek között voltak meghatóak és szakmaiak, blöffpszichológiaiak és komolyan utánaolvasottak, az igazi tapasztalás az, hogy sosem tudtam előre, hogy mit hányan fogtok olvasni, és persze ma sincs dunsztom se arról, hogy melyik bejegyzés milyen hatást vált ki belőletek.

Voltak olyan bejegyzések, amiken kiakadtatok és volt olyan, amivel mélyen egyetértettetek, én pedig egészen undorító módon mindkét reakciónak örültem. Volt olyan poszt, aminek az írása közben röhögtem, volt, amit kicsit untam és persze voltak, amiken bőgtem, de aztán megtudtam, hogy ti épp azon röhögtetek, amin én bőgtem, épp azt élveztétek, amit én untam és kicsit sem nevettetek azon, amit én elég viccesnek találtam.

És nem, nem fogom őket most belinkelni.

Az apósom egyébként elég hamar elkezdte mondogatni, hogy Vejem (igazából nyilván a nevemet mondta), ezt bizony ki kell adni. Neked írónak kell lenned. Én meg akkor azt mondom, hogy Apósom (nyilván a nevét mondtam), há' pheeeersze, majd biztos én fogok írni, hát majdnem megbuktam a magyar érettségin. És akkor ezen elbeszélgettünk egy kicsit úgy havonta legalább egyszer miközben rendre egymás neveit mondogattuk, ő biztatott, én diszkréten kinevettem, de aztán egyre többen mondták, hogy milyen jól írok, én meg egyre több embert nevettem ki a nevét mondogatva, aztán meg hívott a kiadó, és én még akkor sem hittem el, és most már kint van a könyv, azóta született még kb. harminc bejegyzés és én még mindig nem tudom, hogy tudok-e írni, mert közben nektek fogalmatok sincs, hogy milyen tempóban, milyen helyzetben, milyen tekintettel az arcomon írom ezeket a szövegeket, na abban aztán semmi íróiság nincs, de nektek erről egyáltalán nem kell tudnotok, ti egyszerűen csak olvassatok továbbra is sok szeretettel, hátha lesz még száz bejegyzés, még százezer olvasó.