Change the world

Van két videó, ami megváltoztatta a világhoz való hozzáállásom.

Az egyik ez.

A videó a West Wing című sorozatból való, amit nem nézek, szóval fogalmam sincs, hogy kik ezek a karakterek, de ez nem is érdekes. A lényeg, hogy azok a térképek, amiket használunk, azok nem elég, hogy nem jók, de éppen azért ilyenek, hogy fenntartsák az európai kultúr-, társadalmi és gazdasági fölényt. Okkal használjuk tehát ezeket a térképeket, s bár tudunk róla, mégsem teszünk semmit ellene.

Persze, a blog szempontjából viszonylag marginális kérdés, hogy megbántom-e Madagaszkárt azzal, hogy sokkal kisebbnek hiszem Alaszkánál, de mint ahogy már szóba hoztam egyszer, olykor más is történik velem, mint ez a blog, szóval igen, a társadalmi igazságtalanságok minden aspektusára érzékeny vagyok.

A másik videó pedig ez.

Na igen, ez már sokkal relevánsabb az Apapara blog szempontjából.

Mert mi van?

Hát először is az, hogy az angol sympathy szó magyarul nem szimpátiát, hanem együttérzést jelent, így aztán a Rolling Stones Sympathy For The Devil sem az ördög iránti szimpátiáról, hanem az ördöggel való együttérzésről szól.

Aztán az is van, hogy akármennyire is amerikaiak az empatikus, beleérző mondatok ebben a kis filmben, mégiscsak valóban ezek kellenének ahhoz, hogy az ember segíteni tudjon a másokon. Saját gyereken, élettárson, baráton, barátnőn, tanítványon, segítséghez fordulón. Mindegy, hogy szimmetrikus vagy hierarchián alapuló kapcsolatról van-e a szó, a sima együttérzés sokszor kevés, beleérzésre van szükség!

Van persze egy csúsztatás a dologban, merthogy együtt érezni a másikkal önmagában azért nem ördögtől való, sőt!

Viszont vannak helyzetek, amikor tényleg kevés, sőt, fölösleges a másikat az objektív valósággal szembesíteni, ha egyszer a szubjektív valóságának éppen akkor az teljesen mindegy. Tartalmazni kell a másikat, igen, de ennél azért kicsit többről és másról is szó van.

Arról, hogy nem kell mindig megmondani egy gyereknek a tutit, nem kell mindig megérteniük minket.

Hiszen:

Tudja ő is, hogy este van, aludni kell.

Tudja ő is, hogy ebédidő van, enni kell.

Tudja ő is, hogy munkahét van, indulni kell.

Tudja ő is, hogy nincs is címke a nadrágjában, mert már rég kivágtuk, ezért nem is dörzsölheti a combját, szóval igazán felvehetné már végre, hogy el tudjunk indulni.

Szóval fölösleges túl sokat magyarázni, kezdetnek bőven elég, ha megpróbáljuk mi megérteni őket. No persze nem kognitíve, hanem érzelmileg.

És ez őrült nehéz része a dolognak, hiszen nem vagyunk gondolatolvasók, viszont sokszor idegesek annál inkább.

Ilyenkor külön jól tesszük, ha elfogadjuk, hogy nem is muszáj beszélni, azzal úgyis csak rontunk a dolgon. Éppen ezért elég csak az érzelmi jelenlétünkről biztosítani a gyerekeinket. Ott kell lenni, ölelni kell, biztosítani őket arról, hogy lemásztunk hozzájuk a mélybe, ott vagyunk velük, mert nem a felülről érkező racionális mondataink, hanem a szimmetrikus jelenlétünk fogja őket onnan velünk együtt kihúzni.

Szóval ahogy az angol különbséget tesz a sympathy és az empathy szavak között, úgy tegyünk mi is különbséget az együttérzés és a beleérzés között.

Jó lesz, ígérem.

S ha ez megy, ha ez valamiért világszinten is működni kezdene, akkor az egyéni szinteken tanúsított empátia rendszerszintű változásokat hozna létre, aminek akár a kiterített világtérképek megrendelőire is hatása lehet.

Megmondta már a jó öreg Jackó is, hogy

Heal the world

Make it a better place

For you and for me

And the entire human race

(A képet innen töltöttem le.)