2016. április 8., péntek

Okkal vagy ok nélkül

A gyerekek egyre csak nőnek, a sport pedig jó testnek és léleknek, kúsznak hát be a délutáni különórák, arról nem is beszélve, hogy közeleg a nyár és vele a nyári szünet, a dolgozó szülő pedig igyekszik a gyerekét, gyerekeit letudni valamilyen ottalvós vagy napközis táborban.


Hatalmas bizalom ez, hiszen zömmel olyanokra bízzuk a gyerekeinket, akiket nem is igazán ismerünk. És arról, ami a nélkülünk zajlik, legyen szó jó vagy rossz élményről, ne legyenek illúzióink, nem fogunk tudni. Legalábbis biztos, hogy nem közvetlenül azután, hogy megtörtént. Persze, mondjuk egy napközis tábor vagy egy délutáni sportolás esetében lehet, hogy már aznap este megtudjuk, hogy a gyereknek nem úgy megy az úszás, mint a többieknek, ezért kicsit meg kellett őt alázni, de egy ottalvós, többhetes tábornál esetleg csak jóval később értesülünk arról, hogy gyerekünket mindenki kiröhögte, mert ahelyett, hogy lenyelte volna a nem átsült, még rezgő csirkecomb-bőrt, inkább sírva fakadt, este pedig bepisilt.

Nem a levegőbe beszélek, kaptam én is pofont a híres, rengeteg tehetséget (nem engem) kinevelő furulyatanáromtól, láttam a gyerekkori legjobb barátom hátán ostort csattanni az öttusa táborban, hallottam mezei úszásedzésen fejjel lefelé vízbe lógatott és verbálisan megalázott gyerekekről, no meg arról a szabályról, hogy gyorsúszásban csak öt karcsapásonként szabad levegőt venni.

A bűnösség elévüléséhez nem értek, a lelki károk viszont garantáltan egy életen át megmaradnak. Ha traumaként nem is, de rossz emlékként mindenképp. És bár életemben összesen csak három pofont kaptam, a felnőttől kapott egyetlenről a mai napig azt gondolom, hogy akár jogos is lehetett, pedig hát dehogy volt az. A kortársaimtól kapott másik két pofonról viszont pontosan tudom, hogy épp annyira voltak jogosak, mint az a három, amit én osztottam ki.

És ezek még csak apróságok, pici kis megalázgatások, amiken lehet, hogy csak röhög (de azért elég pontosan emlékszik) az ember 25 évvel később is, de mi van a pannonhalmi illetlen érintések áldozataival? Vagy Sipos Pál trefortos és szendrői ügyeinek elszenvedőivel? És Kiss Lászlónak és úszópajtijainak prédájával? Távoli és semmiképp sem összemosni való esetek ezek, amiben egy dolog mégis közös, mégpedig a hatalommal és/vagy az erővel és/vagy az életkorral való visszaélés.

És mi van a ki tudja mennyi felderítetlen ügy elkövetőivel és főleg áldozataival? Mi van az olykor évtizedes lappangási idővel?

Lehet remek edző, remek tanár, remek bárki, akár barát/kortárs, aki közben megaláz és/vagy megver és/vagy megerőszakol és/vagy bármilyen más módon visszaél a hatalmával és/vagy erejével és/vagy az életkorával?

Nem. Természetesen nem lehet.

Érdekel engem, szülőként, hogy sorra csusszannak ki a kezei közül az olimpikonok, zenészek, tudósok, akik közben lelkileg megnyomorítottak?

Nem. Engem természetesen az érdekel, hogy a gyerekem jól legyen.

Akkor tehát a kérdés az, hogy lehet-e sportolókat, zenészeket, tudósokat vagy délutáni hobbizókat úgy nevelni, hogy közben azért ne legyen nekik rossz?

Hát persze, hogy lehet.

De akkor miért nem megy? Persze, biztos megy is rengeteg embernek, de azért nem olyan régi ám az a vizsgálat, ami kimutatta, hogy milyen irreálisan és ijesztően magas azoknak az eseteknek a száma, ahol az edző kilépett a munkaköri leírásából.

Aki versenyzőket nevel, azon ott a súly, a lelki nyomás, hogy találja meg, termelje ki és nevelje fel a következő Egerszegit, Illés Bélát, a hobbizókkal foglalkozó meg frusztrált, hogy jó eséllyel nem ő fogja megtalálni, kitermelni és felnevelni a következő Egerszegit, Illés Bélát.

De hol érdekli ez a szülőt, aki csak elfoglaltságot keres a gyerekének? Honnan tudhatja, hogy kiben, milyen programban bízhat meg?

Kamerázza be az uszodát? Tegyen poloskát az edző farzsebébe? Vállaljon fűnyírói állást a sportpályán?

Ne.

Hanem egyrészt járjon nagyon utána, hogy hova küldi a gyerekét és közben egyszerűen, de megkérdőjelezhetetlenül magyarázza el, hogy soha, semmilyen körülmények között sem fordulhat elő olyan, hogy bárkit, bárhogyan, bármikor megalázzanak.

Semmilyen okkal se.

És ha mégis megtörténik valami ilyesmi, azzal kapcsolatban nagyon fontos tudni, hogy arról semmiképp sem a hatalommal, erővel, életkorral nem rendelkező tehet, másrészt ilyen esetben azonnal és látványosan intézkedni kell.

(A kép a Fehér tenyér című filmből van)

2 megjegyzés:

  1. A cikk mondanivalójával teljes mértékben egyetértek, ettől függetlenül szeretném megjegyezni, hogy az alábbiak csúsztatások:
    "És Kiss Lászlónak és úszópajtijainak prédáival? Távoli és semmiképp sem összemosni való esetek ezek, amiben egy dolog mégis közös, mégpedig a hatalommal, erővel, életkorral való visszaélés."
    "Lehet remek edző, remek tanár, remek bárki, aki közben megaláz, megver, megerőszakol vagy bármilyen más módon visszaél a hatalmával?"

    Kiss László és úszópajtijainak nem áldozatai voltak, hanem csak egy áldozata volt, Kiss László nem volt edzője áldozatának, és életkorával (21 év) sem élhetett vissza az egyetemre készülő (nem fiatalkorú) áldozatával szemben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazad van, köszönöm az észrevételt. A felsorolásban vesszők helyett és/vagy-ot írok, illetve lecserélem a többesszámot.

      Törlés