Hé, paraszt!

Németül a paraszt úgy van, hogy der Bauer. Esetleg die Bauerin, ha úgy adódna, hogy a paraszt éppen egy asszony.

Ausztriában a paraszt nem szitokszó, hanem foglalkozás. Nem büdös, illetve persze az, ha megizzad. Nem alkoholista, de munka után néha lehet, hogy megiszik egy sört, s ha kikapnak a magyaroktól az EB-n, még tán be is rúg. Nem kézben markolja a kolbászt és hozzá nem bicskával vágja a hagymát, hanem szépen átöltözik, leül a megterített asztala mellé, majd az egész napos, füvének híg fossal való permetezése után elfogyasztja a vacsoráját.

No nem mintha a magyar paraszt ilyen lenne, ez csak a jól berögzült, masszív sztereotípia, amivel mintha a Lajtán túl nem kellene megküzdeni.

Éppen ezért Ausztria, a tulajdonságok nélküli ország számomra igenis rendelkezik tulajdonságokkal. Természetesen nem mennék szembe Robert Menasse-val, már csak azért sem, mert könyvéből csupán az első két fejezetet olvastam, de annyit mindenképp értek az országból, hogy a parasztjai éppolyan fontos állampolgárok, mint az értelmiségiek. Büszkék a hivatásukra, elkötelezettek, szakmai identitással rendelkező emberek ők, amit nem átallnak még a gyereküknek is átadni.

Ott van például a fiam kortársának is tekinthető, hat éves Dominik, aki, a házukhoz tartozó végtelen mezőkön szaladgál egész nap, John Deere játéktraktorokon és Playmobil farmokkal játszik szabadidejében, majd traktoros ágyneműbe takarózva hajtja nyugovóra a fejét. Másnap reggel a fiamnak és nekem darálja elképesztő felsőosztrák dialektusban, hogy az apja gigantikus traktorjában melyik pedál, kapcsoló, kar, gomb mire való, mivel ürítik a trágyát a tartályból, hogyan kell kettesbe kapcsolni és hogyan lehet menet közben felfújni az esetleg defektet kapott hátsó kereket. Hacsak nem értettem valamit félre. Né, dosz isz jo goánit dfüá, Pápá, hoszt dúsz ghőát? Dosz Ród úfepumpe, dá Mánn isz jo deppát, odávosz?! (Nem, az egyáltalán nem arra van, Apu, hallottad ezt? A kereket felfújni, hát tepert ez az ember, vagy mi?!)


A fiam persze mindezt nem érti, neki mindez magyarul könyvtárat, játszóházat, játszóteret, olvasósarkot jelent, és azért én is émelygek az átható szarszagban, de közben meg lenyűgöz, hogy a kis Dominik miket tud, milyen elképesztő szakszókinccsel rendelkezik már most, és hát látom, ahogy az apja melle is duzzad a kis trónörököst hallgatva. Paraszt az apja, paraszt lesz a gyerek is, éppúgy viszi tovább a hagyományokat, ahogy jó eséllyel a mi, szintén elképesztő, de talán más szavakra kiterjedő szókinccsel rendelkező fiunk is. (Bár azért remélem, a negyedik generáció már nem pszichológus lesz.)

Ez a szocializáció, mindketten büszke identitásokkal szeretnénk ellátni a gyerekeinket, és annyira jó volt látni, hogy egy paraszti identitás sem kevesebb, bénább, mint egy értelmiségi, pláne akkor, ha egyébként Dominik apja szebben és választékosabban beszél angolul, mint sok hazai angoltanár, rólam nem is beszélve.

Az persze már történeti, gazdasági és szociológiai kérdés, hogy Ausztriában miért alakulhatott úgy, hogy a paraszti sorsból nem kell elmenekülni, hogy falun is van élet, bolt, kultúra és turizmus, az viszont - persze a fenti tudományokkal szoros összefüggésben - pszichológiai kérdés is, hogy mindez egyéni szinten mit jelent. Hogy mit jelent büszkének lenni a származásra, hogy mit jelent büszkének lenni és természetesnek venni a kétkezi munkát. Hogy apaként, szülőként hogyan kell megtalálni, sőt, meg lehet-e egyáltalán találni az egészséges átmenetet a (kombájn felé) terelés és a szabadon hagyás között, hogy aztán majd a gyerek megtalálja saját magát, saját útját.

Ausztriában a paraszt egy foglalkozás a sok közül, Magyarországon - hacsak nem a Parasztkantátáról esetleg a parasztsonkáról van szó - szitokszó.

S bár tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, én azért beálltam egy birodalmi lépegető mellé, hátha tehetek valamit a cél érdekében, mert naná, hogy az egyhetes kint tartózkodásunk alatt (meg azóta is) megfordult a fejemben, hogy milyen csinos kis életünk lehetne csomó tehén és fű között.

Mert olyan jó lenne egy olyan országban élni, ahol mindenki az lehetne, ami akar, és ahol az értelmiségi gőg és arrogancia nem hatna át mindent, még ezt a blogot sem.