Van az a vicc, hogy
Pszichológus: Mi ez?
Páciens: Pina.
Pszichológus: És ez?
Páciens: Pina.
Pszichológus: Na és ez?
Páciens: Ez is pina.
Pszichológus: Mondja, maga mindenben pinát lát?
Páciens: De hát maga mutogat pinákat!
És akkor van a Majd elmúlik című könyv, amiben a főhös az anyja temetésén arra a következtetésre jut, hogy "gondolom, mostantól mindegy, hogy kinek a temetésére megyek, az már mindig a tiéd lesz."
Szóval nem gondolok egyfolytában az apukámra, kivéve ha őt mutogatják vagy ha nagy ritkán temetésen vagyok. Vagy csak úgy egyáltalán szóba kerül egy temetés vagy a halál. Esetleg valakinek az apja. Vagy az enyém.
Merthogy.
Ja nem, mert előbb egy kis bevezető.
Van a Színművészetin 2003-ban végzett osztály, a híres Máté Gábor-osztály, akik 2007 óta minden évben kihúzzák egy kalapból az egyik osztálytárs nevét, akinek az életét, legalábbis amennyit elénk akar tárni, eljátsszák nekünk nyáron, néhány alkalommal. Ez volna az Alkalmáté Trupp. A darabban hol a kihúzott színész játssza saját magát, hol a többiek őt. Idén volt a 10. alkalom, és idén végre mi is eljutottunk rá. Összehasonlítási alapunk nincs, de azóta csomó cikket olvastunk, mind azt mondja, hogy ez, a Mészáros Béla, az egyik kedvencem életét bemutató darab ment a legmélyebbre. Kicsit olyan ez - ezt már nem a cikkek mondják, hanem én -, mint Janne Teller Semmi című regénye, amiben a főhős gyerekek egyre komolyabb dolgok feláldozásával bizonyítják egymás és saját maguk számára, hogy vannak dolgok az életben, amiknek igenis van értelmük.
Namost.
Mészáros Bélával egyáltalán nem ismerjük egymást, de valahogy most mégis nagyon közel éreztem őt magamhoz. Nyilván ő továbbra sem érez engem sehogy magához, de hát azt hiszem, ez azért érthető. Több ponton is találkozott az életünk, sőt, nem csak az életünk, hanem még ez blog is rákapcsolódott az életére, az ő élete az enyémre.
Amikor kiderült, hogy az apja meg fog halni, este az Anamnézis című darabban a halott anyját kellett egy kórházban megkeresnie. Közben - és persze az előbbivel - pedig a darab bemutatta a hazai egészségügy abszurd groteszkségét. Amikor megnéztük az Anamnézis című darabot, néhány nappal később mi is megismerhettük a hazai egészségügy abszurd groteszkségét - itt el is olvasható az, amit megismertünk belőle.
Aznap, amikor Mészáros Béla eltemette az apját, este egy olyan darabban játszott főszerepet, amiben az apja temetéséről érkező férfit kellett eljátszania. Amikor eltemettük az apukámat, pár nappal később együttérzőnek kellett lennem egy olyan lánnyal, akinek épp akkor halt meg a kutyája.
Persze, a veszteség és a trauma relatív, nem összehasonlíthatóak egymással sem egy adott emberen belül, sem pedig emberek között, tehát az, ahogy én éhes vagyok épp most, annak semmi köze ahhoz, ahogy mondjuk Bódvalenkén, a freskófaluban éhesek a gyerekek, szóval egy kutya elveszítése lehet annyira tragikus, mint egy apa elveszítése, itt inkább csak arról van szó, hogy ahogy Mészáros Béla sem kötötte a nézők orrára, hogy ő miben volt éppen, miközben játszott, úgy én sem kötöttem a kutyáját gyászoló lányra, hogy én éppen min mentem keresztül.
És hát íme egy újabb párhuzam, bár ez inkább ambivalens, mert miközben a blogbejegyzéseket írom, nyilván csomó más is történik velem, de ezekről ti, olvasók nem is tudtok, semmi közötök hozzá, s mivel engem nem fognak kihúzni abból a kalapból, amiből tavaly nyáron Mészáros Béla neve került elő, ezért jó eséllyel nem is fogtok ezekről tudni.
Viszont amikről tudtok, mert leírom, azok önálló életre kelnek a poszt közzétételét követően, s nekem arra már nincs hatásom, rálátásom - bár lennék ott, hogy Mészáros Bélához hasonlóan, körmeimet rágva figyelhessem, ahogy röhögve olvassátok a bejegyzéseimet.
(A cím a darabban szereplő egyik dalból való (ami meg ebből), a kép pedig az index kritikájából. Előbbiért köszönet Jordán Adélnak, utóbbiért Karip Timinek!)
Pszichológus: Mi ez?
Páciens: Pina.
Pszichológus: És ez?
Páciens: Pina.
Pszichológus: Na és ez?
Páciens: Ez is pina.
Pszichológus: Mondja, maga mindenben pinát lát?
Páciens: De hát maga mutogat pinákat!
És akkor van a Majd elmúlik című könyv, amiben a főhös az anyja temetésén arra a következtetésre jut, hogy "gondolom, mostantól mindegy, hogy kinek a temetésére megyek, az már mindig a tiéd lesz."
Szóval nem gondolok egyfolytában az apukámra, kivéve ha őt mutogatják vagy ha nagy ritkán temetésen vagyok. Vagy csak úgy egyáltalán szóba kerül egy temetés vagy a halál. Esetleg valakinek az apja. Vagy az enyém.
Merthogy.
Ja nem, mert előbb egy kis bevezető.
Van a Színművészetin 2003-ban végzett osztály, a híres Máté Gábor-osztály, akik 2007 óta minden évben kihúzzák egy kalapból az egyik osztálytárs nevét, akinek az életét, legalábbis amennyit elénk akar tárni, eljátsszák nekünk nyáron, néhány alkalommal. Ez volna az Alkalmáté Trupp. A darabban hol a kihúzott színész játssza saját magát, hol a többiek őt. Idén volt a 10. alkalom, és idén végre mi is eljutottunk rá. Összehasonlítási alapunk nincs, de azóta csomó cikket olvastunk, mind azt mondja, hogy ez, a Mészáros Béla, az egyik kedvencem életét bemutató darab ment a legmélyebbre. Kicsit olyan ez - ezt már nem a cikkek mondják, hanem én -, mint Janne Teller Semmi című regénye, amiben a főhős gyerekek egyre komolyabb dolgok feláldozásával bizonyítják egymás és saját maguk számára, hogy vannak dolgok az életben, amiknek igenis van értelmük.
Namost.
Mészáros Bélával egyáltalán nem ismerjük egymást, de valahogy most mégis nagyon közel éreztem őt magamhoz. Nyilván ő továbbra sem érez engem sehogy magához, de hát azt hiszem, ez azért érthető. Több ponton is találkozott az életünk, sőt, nem csak az életünk, hanem még ez blog is rákapcsolódott az életére, az ő élete az enyémre.
Amikor kiderült, hogy az apja meg fog halni, este az Anamnézis című darabban a halott anyját kellett egy kórházban megkeresnie. Közben - és persze az előbbivel - pedig a darab bemutatta a hazai egészségügy abszurd groteszkségét. Amikor megnéztük az Anamnézis című darabot, néhány nappal később mi is megismerhettük a hazai egészségügy abszurd groteszkségét - itt el is olvasható az, amit megismertünk belőle.
Aznap, amikor Mészáros Béla eltemette az apját, este egy olyan darabban játszott főszerepet, amiben az apja temetéséről érkező férfit kellett eljátszania. Amikor eltemettük az apukámat, pár nappal később együttérzőnek kellett lennem egy olyan lánnyal, akinek épp akkor halt meg a kutyája.
Persze, a veszteség és a trauma relatív, nem összehasonlíthatóak egymással sem egy adott emberen belül, sem pedig emberek között, tehát az, ahogy én éhes vagyok épp most, annak semmi köze ahhoz, ahogy mondjuk Bódvalenkén, a freskófaluban éhesek a gyerekek, szóval egy kutya elveszítése lehet annyira tragikus, mint egy apa elveszítése, itt inkább csak arról van szó, hogy ahogy Mészáros Béla sem kötötte a nézők orrára, hogy ő miben volt éppen, miközben játszott, úgy én sem kötöttem a kutyáját gyászoló lányra, hogy én éppen min mentem keresztül.
És hát íme egy újabb párhuzam, bár ez inkább ambivalens, mert miközben a blogbejegyzéseket írom, nyilván csomó más is történik velem, de ezekről ti, olvasók nem is tudtok, semmi közötök hozzá, s mivel engem nem fognak kihúzni abból a kalapból, amiből tavaly nyáron Mészáros Béla neve került elő, ezért jó eséllyel nem is fogtok ezekről tudni.
Viszont amikről tudtok, mert leírom, azok önálló életre kelnek a poszt közzétételét követően, s nekem arra már nincs hatásom, rálátásom - bár lennék ott, hogy Mészáros Bélához hasonlóan, körmeimet rágva figyelhessem, ahogy röhögve olvassátok a bejegyzéseimet.
(A cím a darabban szereplő egyik dalból való (ami meg ebből), a kép pedig az index kritikájából. Előbbiért köszönet Jordán Adélnak, utóbbiért Karip Timinek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése