Csúsztatási együttható

Nem csak, hogy felnőtt, de adott esetben már gyereke is van annak a generációnak, amelyről a valamiért most új életre kelt, de egyébként már nyolc éves cikk szól.

Azok számára, akik nem olvasták, alább egy gyors összefoglaló:

Az 1982 után született generáció „minden realitásérzéket nélkülöz, önző, gyenge és kapzsi” .

Szóval a cikk nyolc éves, tehát akár merülhetett volna a feledés homályába is, sőt, akár az is lehetett volna, hogy valaki tol egy kokit Krisztina O'Brian fejére (ismeretlenül is bocs), hogy ugyanmár, te visszaolvastad ezt a cikket? Hát tele van hazugsággal, csúsztatással, butasággal. Tudod, mi vagyunk a hvg.hu, mit akarunk mi ezzel a cikkel üzenni?

De nem tette.

De még ha kicsit értem is, hogy miről akarhatott a szöveg szólni, mindenféle komment és állásfoglalás nélkül lehozni egy ilyen anyagot, hát bizony minimum káros. De még talán ez is rendben lett volna, de hogy most miért kellett újra behozni a köztudatba? Persze, erről KOB egy kicsit sem tehet már, de hát immár 16.000 facebook-ajánlásnál tart a cucc (és ez a szám egyre csak nő), de ha még ennek a 40%-a kiakadás, akkor is 6400 elégedett olvasóval (ami, mint tudjuk, 98%) lett szegényebb a világnak az a - persze, tudom, kicsiny - része, amely azt gondolja, hogy a család nem az, ahol a szülő uralkodik a gyereken és viszont, hanem egy szokatlan és kölcsönös interakciókon alapuló rendszer, ahol minden szereplőnek jogai éppúgy vannak, mint kötelezettségei.

De akkor nézzük a konkrétumokat szépen sorban!

• Nem ártana definiálni az említett generációt: azt tudjuk, hogy a borzalom tárgya az 1982 után születettek, de mondjuk ennél azért lehetne konkrétabb is, mert még a végén így azt hiszem, mindegy, hogy szocializmusban vagy egy masszív demokráciában, szegénységben vagy gazdagságban, boldogságban vagy sok nehézségben felnövőkről van-e szó.
• Én mondjuk az 1981-es születésemmel még az utolsó jó évjárat vagyok, de 82-es feleségem már átcsusszan a szarba, őt már nyilván túlszerették. De ha nem szőrszálhasogatok, akkor a mi szüleink lehetnek azok, akiket még jól szerettek. Nos, ők azok, akik a második világháború utáni újraépítkezés éveiben láttak napvilágot és ők azok, akikkel mondjuk az amerikai pszichiáterek és pszichoterapeuták magánrendelései tele vannak. Ők azok, akiket még jó eséllyel kevesebb bűntudat mellett vertek otthon, akik az iskolában még körmöst, sok büntetést, és kiabálást kaptak. Ők azok, akikre Spock ma már sok ember számára rideg tanításai felszabadító erővel hatottak. Ők azok, akik nagyon sok mindent épp nem úgy akartak csinálni a saját gyerekeikkel, azaz velünk, mint ahogy velük csinálták.
• Joseph Epstein nem tudós, hanem író, szerkesztő.
• Mi a baj azzal, ha a hűtőre rajzok vannak mágnesezve? És azzal, ha sok a játék a lakásban? Jó, persze, mindennek megvan a maga helye, nem kell az egész lakásban legodetektorral járkálni, de azért a rendrakás valamennyire tanítható, nem? Azzal viszont egyet mernék érteni, hogy a szülőknek leginkább csak útegyengető szerepük van, a szó szoros értelmében nevelni valószínűleg kizárólag sikertelenül lehet, de ettől még nem szolgák leszünk, csak éppenséggel megértettük a szülőség egyik lényegét, mégpedig a minőségi jelenlétet. Mennyivel jobb lett volna, ha úgy van a cikkben, hogy a szülő-gyerek kapcsolat sok esetben nem szimmetrikus, hogy merjünk konfliktusokat vállalni, hogy igenis csomó mindenben mi döntünk. De ettől még igen, odafigyelünk, vagy legalábbis megpróbálunk odafigyelni gyerekeinkre, apró sikereikre, sportversenyeire, de mondja csak Mr. Epstein, mi ezzel a gond?
• Ugyanez a kérdésem az esti mesével kapcsolatban is. Sok gyereknek hétköznapokon az apjával ez és talán a fürdés az egyetlen kapcsolódási pontja, ezt is meg kéne vonni ezektől a fészkes fenevadaktól? Mármint most az apákra gondolok. De még ha sok időt is tud apja és gyereke együtt tölteni, olvasni, fejből mesét mondani jó. Ezt tényleg részletezni kell? Ebből kimaradni - akár szülőként, akár gyerekként - nem erény, hanem behozhatatlan kár.
• De. Ma már eléggé csodálkozunk azon, ha egy gyerek piros pontot kap az óvodában, hiszen ma már azt gondoljuk, hogy persze dicsérünk, de nem jutalmazunk. És igen, ha valaki keményen dolgozik, és minden tőle telhetőt megtesz, de eredmény nincsen, akkor is jár a dicséret (meg esetleg egy gyógypedagógus). Mondok két kulcskifejezést, hátha attól derengeni fog valami KOB-nak, aki mindössze a végtelenül cinikus élét vette el az eredetileg a The Weekly Standard-ben megjelent cikknek: differenciált feladatadás és egyéni haladási tempóhoz igazított, önmagához mért teljesítményminősítés és értékelés. Bizony, ma már így oktatnak a világ naposabb iskoláiban.
• Az érzelmeket megosztani, azokról beszélni, tudatosítani őket szintén jó dolog, ettől nem lesz szarfej egy gyerek, legfeljebb ismerni fogja magát és empatizálni fog tudni másokkal. Fujj! 
• Az viszont teljesen jogos, hogy sokszor a szülők nem találják meg a határokat, valóban sokszor bombázzák gyerekeik tanárait email-ekkel, telefonhívásokkal, késő esti sms-ekkel, de ennek egy jól irányzott tanári mondattal elejét lehet venni, nem egy nagy dolog ám ez. 
• Nagyon nagy dolognak tartom, ha/hogy a gyerekek ismerni kezdik a jogaikat. Igenis képviseljék őket! Az elmúlt évtizedekben annyiszor csorbultak, hogy épp itt az ideje, hogy kiálljanak magukért, ha már más nem teszi ezt meg. Ezzel párhuzamosan a kötelességeiket is meg kell tanulni, ez nem is vitás. 
• Szóval igen, nekem is van egy ismerősöm, akiről az az urban legend terjeng, hogy budapesti lakásából zacskóba pakolta koszos tányérjait, hogy vidéken élő szüleivel mosassa őket tisztára, de hogy ez tömeges jelenség lenne, azért az erősen meglepne.

Ha jól értem, eddig tartott Joseph Epstein The Weekly Standard-ban megjelent cikkének összefoglalója. És ennek mi mindannyian örülhetünk, az eredeti cikk ugyanis jóval terjedelmesebb, s így jóval több ostobaság is került bele.

Mr. Epstein!

Olvasva cikkét ön tökéletesen illusztrálja a kognitív disszonancia-redukció működését! Sajnálom, hogy sok kortársával együtt önnek is nehéz élete volt, de talán a világ változásával a gyerekkor és a gyerekek élete is változhat. Nem? Komolyan 2008-ban még azon kell cinizálni, hogy az apák is bent lehetnek szüléskor? Tudja, nem kötelező, csak egy lehetőség!

A hvg.hu eztán két professzor munkásságát emeli ki, ők már tényleg tudósok, s amit másodikuk, bizonyos Peter Clough mond (a magyar származású Frank Furedi gondolatát hazafiasságból nem méltatnám), arra akár már lehetne is egy cikket építeni, csak kár, hogy nem látszik a valódi kapcsolódás a cikk korábbi részeivel.

Visszatérve tehát az eredeti üzenetre az van, hogy egyrészt nem arról van szó, hogy a ma szülői túlszeretnék a gyerekeiket, ez a kifejezés teljesen értelmetlen, legfeljebb olyan van, hogy egy szülő valamiért nem illeszkedik elég jól a gyerekéhez, ez pedig a legkevésbé generációs kérdés. Másrészt tényleg tele van a mi generációnk hibával, de közben meg tényleg sorolni kell, mi mindenben vagyunk jófejek, nagyvonalúak, tudatosak és érzékenyek? Tényleg azon kell még mindig rugóznunk, hogy bezzeg régen mennyivel jobb volt minden?

Nem, régen nem volt minden jobb.

Van, ami jobb volt, s van, ami nem.