Gyerekeinknek a legjobbat akarjuk, ez nem is kérdés.
A kezdetektől ameddig csak lehet. A folsavtól az egyetemig. A zigótától a sírig.
A kezdetektől ameddig csak lehet. A folsavtól az egyetemig. A zigótától a sírig.
Toljuk a magzatvédő vitaminokat, baba-mama harmónia csengőt hordunk, simogatjuk a hasunkat az óramutató járásával megegyező irányba, terhestornára járunk, felvesszük facebookon ismerősnek a szülésznőt, like-oljuk a kórházat, ahol szülni fogunk, baba-mama torna, kézikönyvek, szülés fittlabdán, borostyánkő nyaklánc, rugalmas kendő, hátihordozó, pihenőágy, gyereküléshez törésteszt, bébiőr és légzésfigyelő, éjjellátóval bekamerázott gyerekszoba, biokaja, kölesgolyó, bevizsgált anyatej és játszótéri homok, eukonform babaágy, recsegésmentes parketta, bedugaszolt konnektorok, lll, iszsz, blw.
Nem mintha ezek közül bármivel is baj lenne, de azért annyi mégis van, hogy ezen dolgokra való kizárólagos odafigyelés közben egyetlen dologról mintha mégis megfeledkeznénk. Najó. Két dologról. Nem. Igazából háromról. Önmagunkról, a másikról, meg arról, hogy az első egy év-másfél év mindössze egy másfél évig tart. S ha még szülünk is utána újra egyet vagy többet, akkor sem tart az egész hardcore-sűrű cucc (hsc) az (aktív) életünk végéig.
Szóval a kérdés az, hogy amikor a hsc-nek vége, vagy ha ideig-óráig kiszakadunk belőle, akkor mi lesz belőlünk, illetve marad-e egyáltalán belőlünk bármi is addigra, mire a gyerekünk intézménybe kerül.
Már nem megy a szex, már nem érdekeljük egymást, már minden mondat és minden rá adott reakció támadás, minden helyzetből játszma lesz, ne igyál, ne cigizz, ne nyúlj hozzám, nem hallom, ne üvölts velem, miért nem érsz sosem hozzám, már nem szeretsz, elköltözöm.
Ilyesmikről szól a Káva Kulturális Műhely 3050 gramm című darabja, amin nemrég voltam, és ami azóta is pörög a fejemben - pszichológusként is elég érdekes benne ülni, de nem titok, érintettként is. No nem azért, amiket az előző bekezdésben felsoroltam. Hanem azért, mert sosem voltunk korábban szülők, férjek vagy feleségek, és bár igyekszünk jól csinálni, párhuzamosan dédelgetni és okosan vinni a különböző, egymásnak sokszor ellentmondó szerepeinket, de hát ez azért elég nehéz.
Szóval a 3050 gramm száznyolcvan percnyi, unalomba egy pillanatig sem forduló önvizsgálat-trip, aminek az igazi üzenete a darab végén hangzik el, de mivel - lévén ez egy improvizáción alapuló részvételi színház és -darab - azt mi magunk, a közönség fogalmazza meg, ezért az minden egyes alkalommal más és más. S mivel már csak kétszer adja elő a társulat a grammjait, ezért már csak kétszer lehet megnézni és beépíteni önmagunk és párkapcsolatunk jövőjére vonatkozó következtetéseket.
Mellesleg ha ez egy színikritika lenne, akkor még tudnék csomó mindent írni, de hát ez egy apablog, én meg még csak nem is vagyok színikritikus (bár egyszer már próbálkoztam vele), szóval maradnék inkább Shaznay Lewis sorainál:
Nem mintha ezek közül bármivel is baj lenne, de azért annyi mégis van, hogy ezen dolgokra való kizárólagos odafigyelés közben egyetlen dologról mintha mégis megfeledkeznénk. Najó. Két dologról. Nem. Igazából háromról. Önmagunkról, a másikról, meg arról, hogy az első egy év-másfél év mindössze egy másfél évig tart. S ha még szülünk is utána újra egyet vagy többet, akkor sem tart az egész hardcore-sűrű cucc (hsc) az (aktív) életünk végéig.
Szóval a kérdés az, hogy amikor a hsc-nek vége, vagy ha ideig-óráig kiszakadunk belőle, akkor mi lesz belőlünk, illetve marad-e egyáltalán belőlünk bármi is addigra, mire a gyerekünk intézménybe kerül.
Már nem megy a szex, már nem érdekeljük egymást, már minden mondat és minden rá adott reakció támadás, minden helyzetből játszma lesz, ne igyál, ne cigizz, ne nyúlj hozzám, nem hallom, ne üvölts velem, miért nem érsz sosem hozzám, már nem szeretsz, elköltözöm.
Ilyesmikről szól a Káva Kulturális Műhely 3050 gramm című darabja, amin nemrég voltam, és ami azóta is pörög a fejemben - pszichológusként is elég érdekes benne ülni, de nem titok, érintettként is. No nem azért, amiket az előző bekezdésben felsoroltam. Hanem azért, mert sosem voltunk korábban szülők, férjek vagy feleségek, és bár igyekszünk jól csinálni, párhuzamosan dédelgetni és okosan vinni a különböző, egymásnak sokszor ellentmondó szerepeinket, de hát ez azért elég nehéz.
Szóval a 3050 gramm száznyolcvan percnyi, unalomba egy pillanatig sem forduló önvizsgálat-trip, aminek az igazi üzenete a darab végén hangzik el, de mivel - lévén ez egy improvizáción alapuló részvételi színház és -darab - azt mi magunk, a közönség fogalmazza meg, ezért az minden egyes alkalommal más és más. S mivel már csak kétszer adja elő a társulat a grammjait, ezért már csak kétszer lehet megnézni és beépíteni önmagunk és párkapcsolatunk jövőjére vonatkozó következtetéseket.
Mellesleg ha ez egy színikritika lenne, akkor még tudnék csomó mindent írni, de hát ez egy apablog, én meg még csak nem is vagyok színikritikus (bár egyszer már próbálkoztam vele), szóval maradnék inkább Shaznay Lewis sorainál:
A few questions that I need to know
how you could ever hurt me so
I need to know what I've done wrong
and how long it's been going on
Was it that I never paid enough attention?
Or did I not give enough affection?
Not only will your answers keep me sane
but I'll know never to make the same mistake again
You can tell me to my face or even on the phone
You can write it in a letter, either way, I have to know
Did I never treat you right?
Did I always start the fight?
Either way, I'm going out of my mind
all the answers to my questions
I have to find
Mert konfliktusok, szerepkonfliktusok, elakadások magunkon belül és egymással minden kapcsolatban vannak, aminek hatására még az is lehet, hogy nem megy a szex, sok az ivás és a dohányzás, nem jó az érintés vagy túl sok az érintés és így tovább, de mindezekről egy párkapcsolatban beszélni kell tudni. Mégpedig idejében. Élőben, telefonon, levélben, sms-ben, Facebook-cseten, bárhogy. A hibákat a felek közösen hozzák létre, közösen kell hát őket megoldani is, még akkor is, ha egyébként úgy tűnik, mintha elég jól látszana, hogy ki a felelős.
Annyi még gyerek mellett is jár önmagunknak és a másiknak, hogy ki tudjuk, és ki merjük mondani a gondjainkat, nemhiába kéri ezt az All Saints is.
A darab tehát még egy 3050 grammal született gyerek nélkül is érdekes lehet bárkinek, aki volt vagy lesz majd párkapcsolatban, annak pedig, aki látni szeretné a magyar Hank Azariát, annak pláne.
Itt lehet jegyet foglalni a következő előadásra.
Hajrá!
(A képet a társulat Facebook-oldaláról vettem)
(A képet a társulat Facebook-oldaláról vettem)
Sok olyan dolgot olvastam a blogodon, amivel azonosulni tudok. Úgymint, hogy nem kell "feláldozni" a saját boldogságunkat, energiánkat a gyerekekért. Nincs annál nemesebb és szebb, ha egy anya vagy apa mindent megtesz lelkileg, fizikailag, anyagilag, hogy gyermekének tökéletes gyerekkora legyen. De az olyan szervezetek, csoportok, mint a baba-mama klubbok, rájöttek, hogy a szülőknek is szükségük van pihenésre, egy kis kikapcsolódásra. Bátran tudom ajánlani nektek ezt a videót, hogy nézzétek meg: https://www.youtube.com/watch?v=P2eePfatrxw Egy kis bepillantást enged ebbe a világba :)
VálaszTörlés