Oroszországból indult a kamaszokat öngyilkosságra buzdító Kék Bálna játék, ami már 130 áldozatot szedett.
Vagy nem Oroszországból.
Vagy nem indult.
Vagy nem szedett.
Mármint szedett, az öngyilkosságokat nem vitatja senki, de hogy ezeknek köze lenne a KBJ-hez, vagy hogy a KBJ valóban létezne, azt senki se bizonyította mindeddig.
De addig is, míg nem bizonyította senki, egyrészt itt van néhány tény, másrészt a pletyka már Magyarországra is eljutott, sőt mintha már itt is szedné az óriásemlős az áldozatait, úgy indult el és be tehát a pánik, úgy lett mindenki szakértője a témának, hogy közben még mindig fogalmunk sincs, hogy mi is ez: hoax, kiváló alap a cyberbullyingra, gigapara, nettó bullshit vagy mindennek valamilyen furcsa kombinációja.
Akár elhisszük ezt a horrort, akár nem, a legfontosabb mégiscsak az, hogy amennyiben úgy érezzük, hogy valaki bajban van (akár mi magunk), mindegy, milyen állat révén, akkor hívjuk fel a Kék Vonalat (nem bálna!) a 116-111-es telefonszámon, ami éjjel-nappal, ingyenesen, anonim és bizalmas módon minden hálózatról elérhető. Ha pedig pedagógusok volnánk, érdemes elolvasni a szintén Kék Vonal által összeállított anyagot.
Mindez azért fontos, mert a depresszió és a szorongás, illetőleg a szorongásos zavar a kamaszkori identitáskeresés és önmagunk kamaszkori megkérdőjelezése nem döntés kérdése, viszont míg az első kettő - amennyiben terminus technicusként használjuk - pszichés betegségnek, patológiának számít, addig az utolsó kettő nem az, hanem normatív krízis, tehát a 10-es, 20-as éveink természetes velejárója.
Utóbbi kettő miatt tehát önmagában és közvetlenül senki sem lesz öngyilkos, velük egy kék bálna még akkor sem tudna semmit sem kezdeni, ha történetesen ott úszkálna mellettük.
Az előbbi kettő viszont komoly probléma, őket nemhogy egy Jocó bácsi-féle Zöld Elefánt, de még maga Elmer se tudná jobb kedvre deríteni, egy depressziós vagy egy kórosan szorongó számára bizony terápia, sok esetben medikalizáció szükséges. Akármi is a beavatkozás, azt hamar és okosan kell eszközölni.
Ezzel együtt persze fontos kampány a Zöld Elefánt, csak éppen semmiképp sem tekinthető a Kék Bálna ellenszerének. Egy szomorú és olykor magányos kamasznak segíthet, ha rámosolyog valakire, sőt, egy magányos kamaszon segíthet, ha rámosolygunk, egy depressziós kamasznak egy külső kérésre teljesített mosolyra csak a szája ível, a lelke sajnos nem, sőt, ha egészségesként rámosolygunk, talán udvariasságból visszamosolyog, de attól még nem fog meggyógyulni.
Érdemes lenne tehát a depressziót visszaadni a szakmának, az ugyanis egy betegség, nem egy megélés.
Ami viszont igazán fontos a Kék Bálna-ügy kapcsán, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy fogalmunk sincs kamasz gyerekeink internetezési szokásaikról, illetve - bár ez azért a kamaszkor egyik lényege is - fogalmunk sincs a kamasz gyerekeinkről úgy általában.
És itt jön be egy nagyon fontos tudományos tény, aminek az egyik felére egy bölcsődékkel foglalkozó cikkemben már utaltam, most azonban a másik fele vált relevánssá. Ebben, a gyerekekkel töltött minőségi és a mennyiségi idők viszonyát vizsgáló kutatásban azt találták, hogy kamaszkorban a minőségi jelenlét mellett a mennyiségi is fontossá vált.
Ez azt jelenti az én olvasatomban, hogy ahhoz, hogy (legalább valamennyire) képben legyünk kamasz gyerekeink életével kapcsolatban, ahhoz, hogy ne szokjunk el tőlük, ahhoz, hogy azokban a kósza pillanatokban, amikor a gyerekünknek szüksége lesz ránk, jelen tudjunk lenni minőségileg, ahhoz bizony mennyiségileg is jelen kell lenni. Ettől még persze nem kell rajtuk lógni, de valahogy meg kell annak a lehetőségét teremteni, hogy hozzánk tudjanak fordulni, ha bajban vannak.
Illetve ahhoz, hogy lássuk, hogy bajban vannak, időt is kell velük töltenünk, hogy észrevegyük a változást rajtuk. Márpedig a KBJ, ha létezik, olyan kéréseket is tartalmaz, amik bizony egész jól láthatóak, hallhatóak. (Találtam egy helyet, ahol egyébként fent vannak a feladatok, de nem szívesen linkelném be a cikket, mert az oldalról egyebek között az is megtudható, hogy hogyan lehet, nos, röntgenlátást kölcsönző főzetet előállítani.)
És itt jön elő a újra a szülők szerepe.
Hogy bár a kamaszkorra tényleg jellemző a vad hangulatingadozás, de hát szülőként nem akkor csöppenünk gyerekeink életébe, s még ha a család a kezdetekkor nem is tudott minőségileg jelen lenni (ennek számos oka lehet kezdve az örökbe fogadástól és nevelőszülőkhöz kerüléstől egészen a sokműszakban teljesített munkákig), valamennyire legalábbis egy folyamatot ismerünk, amiből egyszerűen kiugrik, ki kell ugrania annak, ha valami megváltozik, ha valami nem illik a képbe.
És itt nem is arra gondolok, hogy valaki feketére festi a körmét, és Gryllus helyett inkább deathcore zenét kezd el hallgatni, hanem mondjuk arra, ha vagdossa magát. A depresszió különböző jeleire (mondjuk, hogy nem jön elő a szobájából, hogy alulmotivált, vagy ha azt érezzük, hogy teljesen elveszítjük őt, illetve hogy ő teljesen elveszíti a külvilággal a kapcsolatát) minden szülő legyen érzékeny, no meg arra is, ha egy nyitott gyerek hirtelen nagyon beszűkül, már egyáltalán nem beszél a barátairól, vagy ha épp mindennek az ellenkezője történik.
De még akkor is.
A legfontosabb a türelem és a bizalom. Türelem abban, hogy a kamaszkornak előbb-utóbb vége és bizalom abban, hogy korábban jól csináltuk. De ha mégsem csináltuk jól (mert mondjuk határok képviselése nélkül voltunk jelen, vagy épp azért, mert túl sok határt állítottunk fel) változni, változtatni mindig lehet. Újra lehet építeni egy megromlott, bizalomvesztett kapcsolatot, csak hát nagyon nagy munka, és olykor, izé, ne kerteljünk, sokszor bizony külső segítség is kell hozzá.
Végül fontos még, hogy a gyerekünk érezze, hogy mellette, vele vagyunk. Akkor is, ha deathcore zenét hallgat, akkor is, ha drogozni kezd, akkor is, ha kupleráj van a szobájában, akkor is, ha evések helyett/után hánytatja magát és akkor is, ha falcolni kezd.
És olyan is előfordul, hogy egyszerűen nem megy a mellette levés, van ilyen, akkor tényleg segítség kell! Mégpedig rendszerszintű segítség.
Az más kérdés, hogy a kamaszunk mellett levés a kemény, tényleg kemény esetekben bizony jelentheti azt is, hogy egyáltalán nem vagyunk már mellette, de ez már messze túlmutat ennek a blognak a határain és az kompetenciahatáraimon is.
Szóval visszatérve a komfortzónámba, összefoglalva, a Kék Bálna játékról azt gondolom, hogy konkrétan a játék nem érdemel túl sok szót, maga a jelenség viszont annál inkább: a kamaszkor sokszor bizony kemény menet, amely során (ahogy egyébként korábban is) fel kell tudni ismerni, ha baj van.
Végül egyrészt szeretném megköszönni Peer Krisztina barátomnak, kollégámnak a bejegyzés megírásához nyújtott szakmai segítségét, másrészt zárásképp küldöm az alábbi klipet minden, önmagával elégedetlen kamasznak, sőt, mindenkinek, aki valaha volt már magával elégedetlen.
(Kép forrása)
És itt jön be egy nagyon fontos tudományos tény, aminek az egyik felére egy bölcsődékkel foglalkozó cikkemben már utaltam, most azonban a másik fele vált relevánssá. Ebben, a gyerekekkel töltött minőségi és a mennyiségi idők viszonyát vizsgáló kutatásban azt találták, hogy kamaszkorban a minőségi jelenlét mellett a mennyiségi is fontossá vált.
Ez azt jelenti az én olvasatomban, hogy ahhoz, hogy (legalább valamennyire) képben legyünk kamasz gyerekeink életével kapcsolatban, ahhoz, hogy ne szokjunk el tőlük, ahhoz, hogy azokban a kósza pillanatokban, amikor a gyerekünknek szüksége lesz ránk, jelen tudjunk lenni minőségileg, ahhoz bizony mennyiségileg is jelen kell lenni. Ettől még persze nem kell rajtuk lógni, de valahogy meg kell annak a lehetőségét teremteni, hogy hozzánk tudjanak fordulni, ha bajban vannak.
Illetve ahhoz, hogy lássuk, hogy bajban vannak, időt is kell velük töltenünk, hogy észrevegyük a változást rajtuk. Márpedig a KBJ, ha létezik, olyan kéréseket is tartalmaz, amik bizony egész jól láthatóak, hallhatóak. (Találtam egy helyet, ahol egyébként fent vannak a feladatok, de nem szívesen linkelném be a cikket, mert az oldalról egyebek között az is megtudható, hogy hogyan lehet, nos, röntgenlátást kölcsönző főzetet előállítani.)
És itt jön elő a újra a szülők szerepe.
Hogy bár a kamaszkorra tényleg jellemző a vad hangulatingadozás, de hát szülőként nem akkor csöppenünk gyerekeink életébe, s még ha a család a kezdetekkor nem is tudott minőségileg jelen lenni (ennek számos oka lehet kezdve az örökbe fogadástól és nevelőszülőkhöz kerüléstől egészen a sokműszakban teljesített munkákig), valamennyire legalábbis egy folyamatot ismerünk, amiből egyszerűen kiugrik, ki kell ugrania annak, ha valami megváltozik, ha valami nem illik a képbe.
És itt nem is arra gondolok, hogy valaki feketére festi a körmét, és Gryllus helyett inkább deathcore zenét kezd el hallgatni, hanem mondjuk arra, ha vagdossa magát. A depresszió különböző jeleire (mondjuk, hogy nem jön elő a szobájából, hogy alulmotivált, vagy ha azt érezzük, hogy teljesen elveszítjük őt, illetve hogy ő teljesen elveszíti a külvilággal a kapcsolatát) minden szülő legyen érzékeny, no meg arra is, ha egy nyitott gyerek hirtelen nagyon beszűkül, már egyáltalán nem beszél a barátairól, vagy ha épp mindennek az ellenkezője történik.
De még akkor is.
A legfontosabb a türelem és a bizalom. Türelem abban, hogy a kamaszkornak előbb-utóbb vége és bizalom abban, hogy korábban jól csináltuk. De ha mégsem csináltuk jól (mert mondjuk határok képviselése nélkül voltunk jelen, vagy épp azért, mert túl sok határt állítottunk fel) változni, változtatni mindig lehet. Újra lehet építeni egy megromlott, bizalomvesztett kapcsolatot, csak hát nagyon nagy munka, és olykor, izé, ne kerteljünk, sokszor bizony külső segítség is kell hozzá.
Végül fontos még, hogy a gyerekünk érezze, hogy mellette, vele vagyunk. Akkor is, ha deathcore zenét hallgat, akkor is, ha drogozni kezd, akkor is, ha kupleráj van a szobájában, akkor is, ha evések helyett/után hánytatja magát és akkor is, ha falcolni kezd.
És olyan is előfordul, hogy egyszerűen nem megy a mellette levés, van ilyen, akkor tényleg segítség kell! Mégpedig rendszerszintű segítség.
Az más kérdés, hogy a kamaszunk mellett levés a kemény, tényleg kemény esetekben bizony jelentheti azt is, hogy egyáltalán nem vagyunk már mellette, de ez már messze túlmutat ennek a blognak a határain és az kompetenciahatáraimon is.
Szóval visszatérve a komfortzónámba, összefoglalva, a Kék Bálna játékról azt gondolom, hogy konkrétan a játék nem érdemel túl sok szót, maga a jelenség viszont annál inkább: a kamaszkor sokszor bizony kemény menet, amely során (ahogy egyébként korábban is) fel kell tudni ismerni, ha baj van.
Végül egyrészt szeretném megköszönni Peer Krisztina barátomnak, kollégámnak a bejegyzés megírásához nyújtott szakmai segítségét, másrészt zárásképp küldöm az alábbi klipet minden, önmagával elégedetlen kamasznak, sőt, mindenkinek, aki valaha volt már magával elégedetlen.
(Kép forrása)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése