Kizárva

Kedden délután kimentünk a CEU-hoz demonstrálni, ahol a lányom ugyan lelkesen hebegte, hogy tüntetés, a fiam azért óvatosan hozzátette, hogy ő egyáltalán nem szeret tüntetni, mert ott nem lehet semmit se csinálni, csak menetelni. Megnyugtattam, hogy ez most nem olyan lesz, most élő láncot képzünk a CEU/KEE köré, de mire ezt rendesen el tudtam volna magyarázni, már le is ültünk a járdára, kicsit távolabb a tömegtől, hogy onnan hallgassuk a szomorú, kétségbeesett és felháborodott-dühös mondatokat, aminek hatására mi is szomorúak, kétségbeesettek és felháborodott-dühösek lettünk (amik persze voltunk és vagyunk is már néhány napja), miközben meg az egyik legszabadabb pillanat volt nézni, ahogy a gyerekeink sikoltozva és röhögve rohangáltak Nádor utcán keresztbe ki a karjaimból, be a karjaimba.

És akkor gyorsan eszembe is jutott három dolog.

Először egy ismerősöm Facebook-ra feltöltött képe, amin két, négy év körüli, boldog kislány van  fekete-fehérben, valamiért nyújtózkodnak az ég felé. A képaláírás: 1945. március. Apáink munkaszolgálaton.

Másodszor György Péter Apám helyett című könyvére gondoltam (hoppácska, az is apapara a javából), aminek az elején van egy rész, ami arról szól, hogy mintha az emberek 1945 áprilisában már túl is lennének a háború borzalmain. Így szól a részlet: "»Nos tehát - mondta volna nagyapám -, mindezt, kedves Emmám, immár el is felejtették, ez az egész nem érdekel többé senkit.« [...] A tavaszi napon a boldognak tűnő túlélőkre nézett volna, azokra a szép és önfeledt fiatal emberekre, akik kézen fogva mentek a rakparton, az önfeledt szerelmesekre, akik lehunyt szemmel verették arcukat az iszonyú tél után az erős tavaszi napfénnyel."

Harmadszor pedig - de ez igazából már ma, amikor írom - eszembe jutott még Sonnevend Júlia Stories Without Borders című könyve, illetve annak apropóján készült Alinda-interjú, amiben a szerző azt fejti ki, hogy nincs olyan történelmi esemény, ami mindenki számára ugyanazt jelentené.

Itt aztán össze is ér hát a három eszembe jutás, az utóbbi kettő olyannyira, hogy Sonnevend Júliának igen fontos tanára volt György Péter, arról nem is beszélve, hogy az idézetben is említett Emmának volt egy fotelje, amiből e sorokat is írom.

És amely fotelben üldögélve még mindig azt hiszem, hogy meghozhatom azt a döntést, hogy befogom-e fülem-szemem, bebújok-e a hangszigetelt buborékomba és tüntetés helyett inkább José González koncertre megyek-e. Hideg volt a tél, teljes joggal verethetném én is lehunyt szemekkel az arcomat az erős tavaszi napfénnyel, csak hát közben meg dehogy. Már rég nem kéne, hogy azt higgyem, hogy ezeket a döntéseket meghozhatom, de hát épp ezért ügyes ez a rendszer, mert azt az illúziót kelti, hogy én itt még szabad vagyok.

Pedig hát az van, hogy ennek az országnak most vége, az országot bezárták, lezárták anélkül, hogy megkérdeztek volna bárkit is arról, hogy benne akarnak-e maradni, s ha igen, akkor így akarnak-e benne maradni.

Úgy vagyunk ide bezárva, hogy közben ki is zártak minket innen.

Mindezt azonban nem drasztikus hatalomátvétellel érte el a kormánykoalíció. És ha mindez így megy tovább, akkor nem is lesznek véres összecsapások, nem lesznek kivégzések, nem lesz itt a sztereotípiákban élő forradalom, nem lesz itt semmi igazán feltűnő. Vagy legalábbis úgy feltűnő, hogy az mindenkinek feltűnjön, hogy az mindenkinek ugyanúgy tűnjön fel, hogy az egyszerre érintsen egymással valódi kapcsolatban lévő tömegeket.

És nem, ennek semmi köze a pártpreferenciáimhoz, vagy bárki pártpreferenciájához; a CEU megszüntetése/kiűzetése, ahogy Plankó Gergő is nagyon pontosan mondja, száraz, bürokratikus, törvényekkel legitimált úton zajlott le röpke napok alatt, ami most már tényleg azt jelenti, hogy bárki és bármi mást is el lehet intézni napok alatt úgy, hogy közben bárkivel vagy bármivel is szembe kellene menni, úgy, hogy közben, vagy legalábbis egy egész kicsivel korábban bárkivel is egyeztetni kellene. Azt pedig, hogy ki lesz a következő, nem igazán lehet tudni. Azt viszont pontosan lehet tudni, hogy mindig lesznek következők, ellenségkép ugyanis kötelező, rettegjen hát mindenki!

És nem, ennek a gyerekeimet és magunkat nem akarom, nem merem kitenni.

Sean (Robin Williams) a Good Will Hunting-ban azt mondta, hogy azért nem nézte meg a fogalmam sincs, milyen, őrült fontos meccset, pedig még jegye is volt rá, mert dolga volt egy lánnyal ("Sorry, guys; I gotta see about a girl."). 

S ha nem is tökéletes az analógia, hát most eljött az a lány, aki miatt már a meccs sem érdekes. Akkor inkább lemondunk mindarról, amit a Magyarországon maradás jelent, de amit egyébként egyre kevésbé tud jelenteni.

Apu ökölbe szorított keze vagyok.