Foganás-fogantatás-, terhesség- és szülés-születésnarratívák

Jajj, nem is tudom, hol kezdjem.

Mondjuk ott, hogy.

Szeretem az oxitocint, boldog vagyok a burokrepesztéstől, jó dolognak tartom az epidurális érzéstelenítést és a császármetszést, örülök, hogy vannak vizsgálati módszerek arra, hogy megnézzük, hogy jól van-e a baba az anyaméhben, végül fantasztikus, hogy van inszemináció és lombikprogram.

Persze, ezek nem feltétlenül szükséges beavatkozások, sőt, tudjuk jól, hogy a magyar szülészet mindenféle anyabarát okoktól mentesen széjjel van medikalizálva, aminek köszönhetően következtében jóval többször repesztenek burkot, adnak oxitocint és metszenek császárt a kelleténél, de attól még ezek legitim, létező, olykor sokat könnyítő, máskor életmentő beavatkozások.

Bár kibicként, férfiként, pszichológusként és apaként természetesen én is azt gondolom, hogy első körben ezek nélkül lenne érdemes nekimenni a szülésnek, és természetesen én is értem, hogy mennyire más a lombik és a szülés közbeni beavatkozások, előbbi ugyanis elég komolyan szabályozott és valami olyat helyettesít, pótol, kiegészít, ami máshogy tényleg nem menne, utóbbiak viszont megkönnyítenek valamit - hazai terepen legtöbbször sokkal inkább az orvosnak, mint a szülőnek.

Össze ezeket mégis azért hoztam/mostam, mert a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorában lement hittérítő-bűntudatkeltő-szubtudományos maszlag (amiben arról beszéltek, hogy a lombikprogramban részt vevő sejtek emlékeznek a kémcső hőmérsékletére) összemosta a fejemben ezeket. Mert ugyanaz a bűntudatkeltés villant meg itt is, mint amit már gyakran láttam, hallottam, tapasztaltam a praxisomban mondjuk éppen a császármetszés kapcsán.

Hogy akkor ő jó anya-e. Hogy lehet-e rendben a gyereke.

Szóval.

Ha valaki ezek nélkül, természetesen is teherbe tud esni és tud szülni és még szeretne is, hát az essen teherbe és szüljön úgy.

De aki nem?

Annak ne is legyen gyereke?

A válasz nyilván az, hogy dehogynem, de közben azért mégiscsak bőven vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy aki akar, az teherbe is tud esni, Sárának is sikerült 80 évesen a Bibliában, Yoko Ono is terhes lett a cuki kis Sean-nal, pedig minden orvos azt tippelte, hogy nem lehet gyereke. És épp így a többi beavatkozással kapcsolatban is sokan meg vannak arról győződve, hogy azokra egy rendes asszonynak nem lehet szüksége.

Egészen egyszerű tehát a logika: nincs láb, nincs csoki!

Arról persze lehet beszélni, hogy a vajúdás közben oxitocint kapott édesanyák gyerekei 23%-kal nagyobb eséllyel fognak ágybavízelni öt éves korukban, a burokrepesztésből születő gyerekek 51%-kal nagyobb eséllyel kapnak rosszabb magatartásjegyet harmadikban, a lompikprogramban foganó gyerekek pedig agresszívabbak lesznek a párválasztásban.

De ha mindez igaz lenne, ha ennyire egyértelmű lenne az ok-okozati összefüggés, akkor tényleg kizárólag természetes úton lehetne foganni, terhesnek lenni és szülni. Sőt, akkor törvénybe kéne a természetességet iktatni. Alapba.

De tegyük fel egy pillanatra, hogy tényleg hideg van a kémcsőben, tényleg zavarja a magzatot az ultrahang, tényleg odabasz az oxitocin, tényleg felborítja a magzat normál tempóját a burokrepesztés és csomó hormontól elesik a császármetszéssel születő gyerek és mindennek tényleg hosszú távú hatása van.

Akkor mi van?
Akkor meg se szülessen?
Akkor vajúdjon 20 órát egy nő? Fájjon annyira, hogy elájul? Fogadjuk el, hogy a gyerek belekakált a magzatvízbe? Esetleg, hogy belehal mindkettő?

Nyilván megint elég egyszerű a válasz.

Mert nem minden a kémcsőben, a terhesség, illetve a szülés során dől el.

Talán az is fontos, ami aztán, az úgynevezett életben történik.

De épp az életről, az anyaméhen kívüli hosszú évekről (és persze az anyaméhen belüli hosszú hónapokról) és az azok során folyamatosan begyűjtött ingerekről, az úgynevezett szocializációról feledkezünk meg akkor, amikor ekkora hatást tulajdonítunk egy petricsésze hőmérsékletének.

Az a probléma, mondja Peer Krisztián a 42 című verseskötete kapcsán a terhes Alindának az Alinda című a műsor 17. percének felénél, hogy attól, hogy egy szülés, az nehéz és fájdalmas, attól még lehet, hogy hülye a gyerek.

És bár Peer Krisztián mindezt a könyvével kapcsolatban fogalmazta meg, de ennél fontosabb mondatot az egész foganás-fogantatás-, terhesség- és szülés-születésnarratívákkal kapcsolatban el se tudok képzelni.

Ugyanis nem lehet esetleg, hogy mindaz a sok tünet és probléma, amikről szó van, illetőleg amikről sokan oly nagyon szeretnek beszélni és írni, az nem a fenti beavatkozások, hanem a szülők nyakába pakolt elképesztő bűntudat következménye?

Hogy nem egyáltalán nem biztos, hogy azért lesz egy gyerek problémás, mert oxitocint kapott, hanem mert szülőként ráparázunk arra, hogy oxitocint kapott. Szóval valamiért életben tud maradni egy olyan narratíva, amely jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít az első kilenc hónapnak, mint az utána következő éveknek.

És ez azért elég nonszensz.

És mivel egész más okokból, de hasonló eredményre jutott a fáznak-a-sejtek-a-lombikban bullshit kapcsán először Kiss Noémi író, majd egy hétre rá, épp tegnap, Boér Katalin, pszichológus már megnyugtató longitudinális vizsgálatokra is hivatkozik, ezért nekem a fentieken túl mindössze annyi mondandóm van, hogy aki az említett beavatkozások, de főleg a lombikprogram ellen beszél, az cinikus, kicsinyes és gonos.

Mert persze, aggódjunk csak a kis gecik miatt, de magyarok milliói tényleg fáznak.

És erre garantáltan emlékezni fognak, nem csak sejtszinten.

(kép forrása)