Még egyszer a nemi különbségekről

Pár hete volt a XXI. Pszinapszis, ami Magyarország legnagyobb, pszichológushallgatók által szervezett konferenciája, három napos, csomó előadó, műhely, filmklub, minden, mi szemnek-szájnak-léleknek ingere. A pszichológusok Szigete ez, a Nagyszínpadon minden évben fellép Iggy Pop és Bagdy Emőke.

Ezúttal sem volt ez másképp, csak most kerekasztalnak hívták, ott ült még teljes nevén Prof. Dr. Bagdy Emőkén kívül a lánya, bizonyos Dr. Császár-Nagy Noémi, PhD, Csabai Krisztina, Professor Emeritus Bányai Éva és Dr. Szabó Mónika. Gondolom, általában mindegyiküket a keresztnevükön szólítják, itt azonban az idő komoly részét az vette el, hogy és Ön, professzordoktortanszékvezetőpéhádéasszony?, illetve az, hogy rendre és türelmesen megvártuk, amíg a magát mesterkommunikátornak nevező Szűcs Gergely ki nem keveredett az alanyok és állítmányok bonyolult halmazából.

Nagy kár, hogy a témához - XXI. századi szerepek - a modern nő - egyáltalán nem értett, de ennél még nagyobb kár volt, hogy az öt nő közül is csak Szabó Mónika volt szakértőként jelen, a többiek zömmel úgy érintettek a témában, hogy maguk is, mitagadás, nők.

Komoly szakemberek persze mind, BE-ről már írtam, sőt, bő egy éve úgy alakult, hogy még a tévébe is bejutottunk a princípium-gate kapcsán, de azt talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy mennyire fontos, nemes és szakmailag is messzemenőkig le a kalappal előtte (tényleg!), amiért lemondott igazságügyi szakértői címéről azért, mert nem fogadták el a Zsanett-ügyben a szakértői véleményét.

A valóban széjjelképzett lánya is komoly szaktekintély, akit a nem pszichológus szcéna leginkább két hírnek köszönhetően ismerhet, egyrészt ő az, aki szinte az összes szakmai érvvel szembemenve a végsőkig képviselte a Pszichológuskamara létrejöttét, amit azóta egyébként még és már a kormány is elengedett, másrészt ő az, aki az emberek esetében szinte ismeretlen (nem véletlenül) szuperfötáció, azaz a ráfoganás eredményeképp jött világra, mutatom.

Csabai Krisztináról nem sokat tudok, zömmel fejlődéspszichológiával kapcsolatos kurzusokat tart a Pázmányon, ebből a szempontból pedig teljesen adekvát is lehetett volna a jelenléte, de épp a két nem esetében megfigyelhető eltérő szocializációs közeg hangsúlyozása maradt ki az érvkészletéből.

Bányai Éva pedig, aki a hazai és nemzetközi hipnóziskutatás és -oktatás koronázott királya és királynője egy személyében, doktori iskolát vezet, tanszéket igazgatott, rengeteg hazai és nemzetközi tisztséget először töltött be nőként, elismert szakember mind a mai napig, de sajnos ő sem nőkutató, genderkutató és még csak nem is szociálpszichológus. Ami általában nem baj, csak itt.

És bár Bányai Éva is rendre hozta a progresszív XXI. századot, de az igazi döféseket (hogy ilyen macsó kifejezéssel éljek) az egyetlen releváns szakember Szabó Mónika vitte be azzal, hogy úgynevezett vizsgálatokra hivatkozva úgynevezett tudományos és úgynevezett tényeket sorakoztatott fel, de amikor Bagdy Emőke azzal a mondattal zárta a férfiak és a nők komplementerfunkcióiról és a nemek biológiailag elrendelt szerepéről szóló, a lánya által heves bólogatással kísért gondolatfutamát, hogy márpedig nekem ez a véleményem, akkor bizony úgy tűnt, hogy a tudományos igényről az asztal bal fele lemondott. Innentől pedig a beszélgetés unalmas játszótéri beszélgetéssé punnyadt.

Hál' istennek, nem tudom ugyanis, hova kerekedett volna a közönség soraiban ülő hallgatók tekintete, ha BE tovább tolja ezt a tempót.

És most bocsánat, de muszáj megosztanom ezt a képet, amit az Apapara facebook-oldalára fotózott valaki még tavaly márciusban az ELTE-PPK Kazinczy utcai épületének aulájában.

Minderről egyáltalán nem írtam volna, ha nem jön ki a Kolozsváros egy isteni cikkel, ami úgy teszi helyre a gender-vitát, ahogy kell. Tűpontos fájdalommal mutatja meg, hogy mekkora szocializációs kiképzésen megy keresztül a lány ahhoz, hogy nő, a fiú ahhoz, hogy férfi lehessen. Korunk beavatási szertartásain keresztül megtanuljuk, hogy hol a helyünk a világban, mikor sírhatunk, mivel játszhatunk, hogyan viselkedjünk a munkahelyeinken és így tovább.

Tehát valóban van egy elrendelt szerepünk, de csak azért, mert a társadalom ezt így akarja. Szóval a fiúk és a lányok között valóban vannak neurológiai különbségek, de azoknak se minőségében, se mennyiségében nincs szinte semmi közük azokhoz a különbségekhez, amik egy nő és egy férfi között vannak.

És akkor itt kell bevezetnem azt a kifejezést, amit bár Szabó Mónika a kerekasztalnál is használt, de amire senki sem reagált, és amit én mindeddig egyáltalán nem mertem használni, de most mégis felbátorodom.

Részben azért nem villantottam eddig ezt a szót, mert még amikor leírom, akkor is pöszének érzem magam, pedig egész más beszédhibáim vannak, de főleg azért nem, mert bár elég sok dolgot szinte alig értek a világból, az agy és a neurológia a legmagasabb két csúcs - ikertornyok mondhatni - az überhomály hegységében.

Szóval van egy olyan, hogy neuroplaszticitás.

Ami azt jelenti, hogy az agyunk rugalmas. Ami meg azt jelenti, hogy hiába vagyunk elvileg viszonylag ugyanolyan neurológiai rendszerrel megáldva, attól, hogy már a kezdetektől egészen különböző ingereknek és szociális, kulturális, pszichológiai, gazdasági és még ki tudja, milyen impulzusoknak vagyunk kitéve, ezért felnőtt korunkra bizony az agyunk is elég más lesz.

Addigra biztosan, amikor a tudomány nekilát felmérni az agyi különbségeket.

Mindez tehát végtelenül egyszerű. De talán még egyszerűbb lesz megérteni az ide vonatkozó vicc segítségével:

Ha valaki rosszabbul lát, akkor jobban hall, ha rosszul hall, akkor jobban szagol és ha az egyik lába rövidebb, akkor a másik hosszabb.

Ami mindössze annyit jelent e cikk szempontjából, hogy azok az idegi kapcsolatok lesznek erősek, amik folyamatos megerősítést kapnak, amik pedig nem, azok vagy nem épülnek ki vagy egyszerűen elgyengülnek.

Érdekes, hogy amikor nem a nemi szerepekről van szó, akkor jóval érthetőbbé válik az agy rugalmassága. Például ha én most valamiért megvakulnék, akkor jó eséllyel elég hamar elkezdenék jobban hallani. S ez a változás a hallókérgemben is megjelenne. Több és aktívabb neuronális kapcsolatot mutatna ki mondjuk egy CT.

Miért nem hisszük el, hogy ez a nemi cuccokkal kapcsolatban is éppen így van?

De amíg a témával kapcsolatban az egyik fél tényeket és vizsgálati adatokat, a másik fél pedig véleményeket és vágyakat formál, addig teljesen esélytelen, végre tényleg helyére kerüljenek a dolgok ebben a témában.

Ha viszont még tudományos szinten sem lehet erről beszélni, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy

1. a FICSAK (Fiatal Családosok Klubjának Egyesülete) kijön egy olyan anyák napi videóval, ami még a felső középosztály számára is bicskanyitogató gazdagságot mutat, s ami úgy képzeli el a világot, hogy abban a szülőség=anyaság, és amiben a nő egyetlen valódi kiteljesedési útja az, hogy anyává válhasson.
2. a szakgimnáziumokban a pedagógia szakirányt választók a mintaérettségi megoldókulcsában olyan szintű bullshitekkel találkozhatnak, amiket ha komolyan vennénk, akkor a családok erős kezű vezetői, jobb esetben az apák kényszerítéssel, büntetéssel és fenyegetéssel érnék el azt, amit kell
3. egy újbudai rendezvényéről kirángatják a 444 tudósítóját (aki mellesleg éppen egy nő), és utána még el is hazudják az egészet.
4. rendre inthet az Országgyűlés alelnöke egy képviselőnőt azzal, hogy a sok bekiabálás árnyalja a szépségét.

És akkor csak az elmúlt két-három hét genderfejleményeiről írtam.

Szóval akkor újra.

Lehet biológiai elrendeltségről, kiegészítő funkciókról, oltalmazásról, védelemről és az élet értelméről beszélni, de ezek mind olyan legitimáló mítoszok, amik nem csak életben tartják a társadalmi egyenlőtlenséget, de még fel is erősítik azokat.

És akkor, hogy komolyan vegyem magamat, boldog anyák napja helyett holnapra boldog szülők napját kívánok!