Azt hiszem, mindig is tartottam kicsit a nagypapámtól.
Ennek egyik oka az lehetett, hogy gyerekkoromban - erős kefebajszának köszönhetően - mindig úgy adott puszit, hogy utána még napokig piros volt az arcom, a másik pedig, hogy mindig azt mondta, hogy a járdán középen menjek, ha ugyanis a szélére keverednek lépteim, akkor vagy egy parkoló kocsiba vagy egy lépcsőházba rántanak be.
Ennek közel 30 éve, de még mindig kínosan és rettegve ügyelek arra, hogy középen menjek. A félelmem attól, hogy esetleg elrabolnak, olyan nagy, hogy sokat álmodom ezzel még ma is és hát az sem titok, hogy a Soul Asylum egy szem slágerének (igazából megvan az egész albumuk) minden egyes képkockája a csontom legmélyére égett azzal együtt, hogy a Runaway Train egyébként jóval több társadalmi problémára hívja fel a figyelmet, mint pusztán a gyermekrablásra, legújabban pedig Joey Salads társadalmi kampánya tölt el masszív szorongással.
De közben meg egész nyugodt tudnék lenni, hiszen a fentiek vagy térben vagy időben távoli történetek, de tegnap (remélem, ma tudom posztolni ezt a bejegyzést) épp Budapesten, épp viszonylag közel hozzánk próbálkozott egy csuklyás férfi azzal, hogy elcsábítson egy kislányt. Szerencsére sikertelen volt a terve, írja az index, de közben dehogy, semmi szerencse nem volt ebben, a kislány okos és talpraesett volt, elfutott, majd szólt a tanárainak, azóta pedig a férfi már a rendőrség kezén van.
A dolog azért különösen parás, mert ahogy Joey Salads is megmutatja az egyébként lehet, hogy megrendezett kampányában, hogy a szülői figyelmeztetés és nevelés ellenére is gond nélkül elmennek ovis gyerekek egy vadidegennel, ha az csokit, illetve ahogy az alábbi videó is mutatja, kutyát kínál.
Ha pedig jobban elmerülünk Salads munkásságában, akkor azt is láthatjuk, hogy nem csak a kisgyerekek, bárki megvehető, átverhető. És még ha Salads blöfföl is, kilenc évvel ezelőtt szemtanúja voltam annak, ahogy néhány kétségbeesett lány belefutott egy elég hülye helyzetbe. Törölték a repülőjáratot, amivel jöttem volna haza Párizsból, ott álltunk az akkor még igazán borzasztó Beauvais repülőtéren egy instant sátorban és vártuk, hátha mégis kitisztul az idő. Nem tette, viszont közben az előttem várakozó 16 körüli lányokat megszólította egy hapi azzal, hogy neki épp itt áll a lefüggönyözött furgonja, amiben ugyan nincsenek hátul székek, de hát Schengen, tudjátok, miért állítanának meg?
Simán elmentek velük annak ellenére, hogy próbáltam nekik szólni, hogy ti, izé, figyeljetek csak, azért ezt jól gondoljátok meg, az ilyen történetek szoktak bekerülni később a Fókuszba, sőt, azt hiszem, még a számomat is megadtam nekik, de nem hívtak. Most már bánom, hogy nem szóltam azonnal a rendőrségnek. Vagy legalábbis nem fenyegettem meg ezzel a hapit.
Simán elmentek velük annak ellenére, hogy próbáltam nekik szólni, hogy ti, izé, figyeljetek csak, azért ezt jól gondoljátok meg, az ilyen történetek szoktak bekerülni később a Fókuszba, sőt, azt hiszem, még a számomat is megadtam nekik, de nem hívtak. Most már bánom, hogy nem szóltam azonnal a rendőrségnek. Vagy legalábbis nem fenyegettem meg ezzel a hapit.
Olyan tehát mintha nem igazán lenne sem nekünk, szülőknek, sem a gyerekeinknek igazi eszközünk arra, hogy megvédjük őket, megvédjék magukat, megvédjük magunkat.
Jetzt hör ich sie! // Sie kommen! // Sie kommen dich zu holen. // Sie werden dich nicht finden. // Niemand wird dich finden! // Du bist bei mir. - üvölti a kiváló Falco a szintén kiváló Jeanny című számában, ami, ha zeneileg nem is akkora wasistdas, a szövegében, témaválasztásában még akkor is megkerülhetetlen, ha egyébként Falco maga nevetséges.
Jetzt hör ich sie! // Sie kommen! // Sie kommen dich zu holen. // Sie werden dich nicht finden. // Niemand wird dich finden! // Du bist bei mir. - üvölti a kiváló Falco a szintén kiváló Jeanny című számában, ami, ha zeneileg nem is akkora wasistdas, a szövegében, témaválasztásában még akkor is megkerülhetetlen, ha egyébként Falco maga nevetséges.
De persze nem kell a gyerekeket sem a nagypapámmal, sem pedig Falcoval paráztatni, de igenis tudatosítani kell bennük nagyon korántól, hogy kivel hova mehetnek, ki hogyan érhet hozzájuk, és hogy ha mégis valamilyen változás áll be abban, hogy ki megy értük az óvodába, iskolába, akkor azt nem egy ismeretlentől, hanem egy ismerőstől, mondjuk a tanárától fogják megtudni.
De a rendszert nem csak ezzel működtethetjük, hanem azzal is, ha mi is leszokunk arról, hogy idegen gyerekekkel cukiskodjunk, kaját csak akkor kéne merni adni bármelyik csorgónyálú gyereknek a játszótéren, ha annak a szülője is hozzájárult ehhez, már csak azért is, hogy a saját gyerekünkben tudatosítsuk, hogy ez a dolgok helyes menete.
Egy gyereknek pedig, aki intézménybe jár, tudnia kell, hogy kik azok, akik érte mehetnek, és persze lehetnek váratlan helyzetek, de azt is tudnia kell egy gyereknek, hogy olyan váratlan helyzet nincs, amiben olyan ember megy érte, akit nem ismer fel magától. Ne is hozzuk hát ilyen helyzetbe!
Nincs tehát az az ígéret, cuki kutya (ez tautológia lenne?), finom kaja, üdítő üdítő, ami a szülők tudta nélkül kerülhet a gyerekek közelébe. Ha ez mégis megtörténne, akkor a gyerekünknek meg kell tanulnia azt, hogy ilyenkor bizony nemhogy nemet kell mondani, de azonnal el is kell onnan jönni és szintén azonnal keresni kell valakit, akinek szociális referencia gyanánt lehet szólni.
Nade akkor, kérdezhetnénk teljes joggal, hol van itt a bizalom?
Hát hol? Sehol!
Veszélyes világban élünk, bízni pedig jó ideig csak abban lehet, akire mi, szülők azt mondjuk, hogy na igen, benne megbízhatsz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése