Álomarcú lányom

Nem. Nem vagyok lányos apa, szó sincs róla, apa vagyok, akinek lánya is van, ennyi az egész, semmi több.

Ami mindössze egyet jelent. Mégpedig azt, hogy lányos apa vagyok. 

Meg fiús.

Csak amikor fiús apa lettem, még nem volt lányom, hogy tudjam, milyen az, amikor lányos vagyok.

Most, hogy már van lányom is, tudom, milyen vagyok, amikor lányos vagyok, szóval most már lányos apa is vagyok.

Nyilván, ha előbb lett volna lányom, akkor nem tudtam volna, hogy fiús is tudok lenni, most viszont már így alakult, nincs mit tenni, először tehát apa lettem és aztán váltam lányos apává is.

És hát apának lenni is imádok, de nem titok, lányos apának lenni se kutya.

És innentől nem is szeretném a kettőt összehasonlítani, nem csak itt, hanem magamban sem. Nem erőfeszítés ez, egyszerű tény az, hogy nem foglalkozom azzal, hogy milyen az egyik, bezzeg a másik. Nem is lenne túl sok értelme, az egyik 7-, a másik 3+, az egyikkel fogalmam sem volt, a másiknál már kicsit kevésbé voltam tanácstalan, az egyik mindig az első lesz, a másik meg mindig a második, de ezektől függetlenül sem klónok, szóval most egyszerűen csak arról írok, hogy milyen egy szuper lány apjának lenni.

Hát szuper.

Szuper öltöztetni, szuper megnyugtatni, szuper elaltatni, szuper megetetni, szuper megfürdetni, szuper rohanni vele a wc-re, szuper röhögni a viccein, mert szuper humora van, szuper megnevettetni, no nem azért, mert szuper humorom van, hanem mert szupercukin nevet. Szuper vele memorizni, mert kiderült, hogy szuperül memorizik, szuper meghallani, hogy felismeri a Szaturnuszt, pedig közel három hónapja hallotta életében először ezt a szót és szuper lehet vele festeni, bár ezt a legkevésbé sem tudom, velem ugyanis borzasztó, mert lusta vagyok hozzá, tehetségtelen vagyok és semmi kedvem a macerához, de a feleségem szuperül fest, szóval ő mesélt a lányom ezen képességéről.

És hát szuper vele délután aludni, szuper éjjel megpillantani és meghallani a fürkésző tekintetét a gyerekszoba és a mi szobánk közötti ajtó egyre jobban nyíló résében, én elmosolyodom, már amennyire hajnali kettő és négy között erre képes vagyok, ő viszont határozottan képes erre, én elolvadok, ő átsétál, bemászik kettőnk közé és azonnal elalszik.

Az már kevésbé szuper, amikor álmában fontoskodik, forgolódik, lába a hátamban, könyöke a szemüregemben, az se szuper, amikor egy agresszív polip csápjaivá változtatja végtagjait, hogy úgy tesztelje, fel tudom-e öltöztetni, be tudom-e kötni a kocsiba, fel tudom-e hozni a lépcsőn.

De az megintcsak szuper, amikor egy kósza ötlettől vezérelve megkérdezem tőle, hogy nem jön-e velem meglátogatni a dédnagymamáját, és ő teljes magától értetődőséggel mond igent, vagy amikor a lányom, aki nem éppen a sétálási vágyáról híres, inkább sétál velem egy kicsit, minthogy bemenjen a csodálatos kávézóba csodálatos croissant-t enni, és mindez nem elég, de még meg is csodálja a semmiségeket, amiket séta közben mutatok neki.

Aztán szuper, amikor a nyakamban ül és a fülcimpámba kapaszkodik, szuper, amikor megsimogatja az arcom, szuper, amikor a tenyerei közé veszi az arcomat, közel húz magához, hogy úgy kérjen szaloncukrot, szuper, amikor puszit ad, szuper, amikor azt mondom neki, hogy szeretem, erre ő azt, hogy ő meg a mamát, amikor pedig a mamája mondja neki, hogy szereti, akkor meg élből rávágja, hogy ő meg engem. Szuper látni, hogy a bátyjával való veszekedések és provokálásokon kívül és túl mennyire szereti őt, mennyire felnéz rá, szuper látni, amikor átkarolja, szuper tudni, mennyire hiányzik neki, amikor nincs ott.

Szuper hallani a szókincsének fejlődését, szuper megélni, ahogy ügyetlenkedik a bonyolult kifejezésekkel és újszerű szavakkal, ahogy valamiért angolul mondja az elefántot és a krokodilt, ahogy vagy úgy köszön el, hogy csáéscsá vagy úgy, hogy csácsumicsőcsumi. Szuper őt a legkülönbözőbb módokon becézni és szuper, amikor kikéri magának, hogy ő nem aranyalma, hanem fasírozott.

És messze több, mint szuper azt olvasni, hogy a rajongásig szeretett (mármint általunk is) bölcsődei gondozója azt írja a füzetébe, hogy Imádom ezt a kis határozott, ellenmondást nem tűrő egyéniségét .

Ennél jobban talán mi magunk sem fogalmazhattunk volna.