A függetlenség napja

Rettenetesen büszke voltam magamra, hogy hét és fél évesen, első általános második félévétől egyedül jártam iskolába, pedig majdnem fél órára volt az iskola. Aztán arra is büszke voltam, hogy hetedik végén Attila barátommal több, mint egy hetet kettesben nyaralhattunk a siófoki házukban. Hosszú heteken keresztül kellett rábeszélnem a szüleimet, de végül sikerült. Életem egyik legjobb milánóiját csináltuk löncshúsból és sűrített paradicsomból, a kész pépre temérdek sajtot reszeltünk, és még ma is érzem a számban a briós ízét, amit a közeli pékségben vettünk reggelire. Egyik reggel ő vásárolt be, másik reggel én.

A szüleim önállóságra neveltek, én pedig alig vártam, hogy ezekben a dolgokban önálló legyek, és azt hiszem, nem elég, hogy soha nem éltem vissza a szüleim bizalmával, de azt hiszem, soha nem is akartam olyanban önálló lenni, amiben ők még nem akartak nekem önállóságot adni.

via GIPHY

De hát '89 és '94 nem ma volt, én pedig nem a szüleim vagyok, most nagyobb és gyorsabb a forgalom, több az ember és a veszély, kevesebb a bizalom az emberekben és magamban is, tudja hát a franc, mikor, hova és mire engedhetem egyedül el a gyerekemet.

Az viszont, hogy én nem tudom, nem jelenti azt, hogy ezzel a többiek is így vannak. Az NN Biztosító reprezentatív kutatásában arra a kérdésre, hogy milyen korban engednék el nyugodt szívvel egyedül a gyereket iskolába és onnan haza, a szülők többsége – közel 60 százalék – a 8-11 éves kort jelölte meg ideálisnak. Nyilván nem mindegy, hogy hol van az az iskola, át kell-e szállni, megközelíthető-e egyáltalán tömegközlekedve vagy kocsi kell hozzá, esetleg a szomszéd faluban van, kocsi pedig nincs. A fiam iskolája 242 gyereklépésre van, sokszor csak lekísérjük a kapuig, utána már el merjük egyedül engedni. Feltéve, hogy ő is szeretné.

Érdemes persze azon is elgondolkodni, hogy a nem elengedés vagy nem megengedés miről is szól. A gyerekünkben nem bízunk, magunkban vagy a társadalomban? Még ha nem is tudunk egyértelműen ezekre a kérdésekre válaszolni, akkor is érdemes rajtuk kicsit elgondolkodni.

Mert valakiben nem bízunk, az biztos, végsősoron pedig bármikor vissza lehet oda jutni, hogy tulajdonképpen magunkban nem bízunk. Akkor ugyanis, amikor nem engedjük el valahova a gyerekünket, akkor miért is tesszük ezt? Ha benne nem bízunk, akkor azt csak azért tehetjük, mert nem hisszük el, hogy korábban akár jól is csinálhattunk valamit. Hogy sikeresen építettük ki a gyerekeink felettes énjét, illetve hogy a gyerekünk olyan felettes ént épített ki magában, ami nekünk is tetszetős. Szóval, hogy az alapokat jól fektettük le. Ha pedig a társadalomban nem bízunk, akkor szintén felmerül a kérdés, hogy mit tettünk mindaddig, ami miatt azt hisszük, hogy a gyerekünk máshogy cselekszik nélkülünk, mint velünk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy sötét sikátorokba kellene leküldeni az éppen szobatisztává vált gyerekünket, hogy ugyanmár, hozzon egy doboz cigit. Viszont általában az a tapasztalat, hogy a gyerekek csomó mindenben sokkal önállóbbak, mint azt hisszük, sőt, a gyerekek igénylik is az önállóságot, nekünk csak az a feladatunk, hogy eldöntsük, hogy az, amire igényük van, adekvát-e.

Az már egy következő kérdés, hogy nem biztos, hogy a gyerekünk ugyanabban és ugyanúgy szeretne önállósodni, mint ahogy azt mi elképzeltük. Simán előfordulhat tehát, hogy elsős gyerekünk már egyedül szeretne iskolába menni, esetleg lemenni a boltba, mi viszont már azzal is elégedett lennénk, ha beágyazna maga után, vagy, ha a fürdés előtt levett ruháit nem a földre hajítaná, hanem a szennyesbe. Ő viszont erről, mi meg, hát, az előbbiről nem nagyon szeretnénk hallani – bár ez nyilván leginkább az iskola és a bolt közelségén múlik.

Amiről viszont sokszor megfeledkezünk, hogy ezekről a dolgokról bizony lehet egymással beszélgetni is. Hogy ő miért szeretné már, mi miért nem szeretnénk még, no meg persze mi miért szeretnénk már, ő viszont miért nem szeretné még .

Ha pedig elég jó az illeszkedés szülő és gyereke között, és ha még egy kis szerencséjük is van, akkor még akár az is lehet, hogy a szülői és a gyereki alrendszer összeérnek és nagyjából ugyanabban, ugyanakkor és ugyanúgy akarják a függetlenséget.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.